2014. június 21., szombat

02.fejezet - Kávézó

Jó estét! Hiába nemvolt túl nagy sikere az első résznek, mégis folytatom a blogot. Remélem idővel csak akad majd néhány ember, aki szívesen olvassa. Addig is, ha közéjük tartozol, iratkozz fel, kommentelj és pipálj! Jó olvasást! :)

Nicole*

-Laura rákos. - ekkor pedig eltört a mécses
Nem jutottam szóhoz. Csak üveges tekintettel bámultam magam elé, miközben éreztem, hogy a könnyek eláztatják a nadrágom. Mozdulni sem tudtam, majd csak pecekkel később. Képtelen voltam elhinni, amit anya mondott. Amikor azonban magamhoz tértem, nem tudtam mást csinálni, csak szorosan magamhoz húztam őt, majd továbbra is hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon.
Féltem. Hirtelen elfelejtettem gondolkodni és mozogni. Anya térített magamhoz, miután kicsit lenyugodott. Alvás helyett is csak csendben sírtam és gondolkodtam. Mi lesz ezután? Attól tartok, Vonnie hogy fogja ezt feldolgozni. Hisz még csak 8 éves. Bízok benne, hogy nem lesz mit feldolgoznia, de anya szavaiból nem ezt szűrtem le.

Reggel körülbelül másfél órányi alvást követően voltam muszáj felébredni. Még volt néhány dolog, amit el kellett intéznem. Álmosan, hatalmas táskákkal a szemem alatt levánszorogtam a konyhába. Pillanatokkal később feltűnt Laura is, reggeli után kutatva. Nem tudtam mit tegyek, vagy mondjak. Anya vajon elmondta neki, hogy tudom, hogy beteg?
-Jó reggelt. - nyögtem ki végül
-Neked is. - viszonozta, majd beleharapott egy almába
Ezután nem tudtam megszólalni. Azon kattogtam, vajon mit mondhatnék. Tegyek úgy, mintha nem tudnám, hogy rákos, vagy mondjam el neki, hogy anya beavatott?
-Mit csinálsz ma? - foglalt helyet előttem
-Nem tudom. - vontam vállat
Felálltam, majd a hűtőhöz léptem. Kivettem a tejet, majd a müzlit és egy tányért. Visszaültem, pillanatokkal később pedig neki láttam a reggelinek. Eközben Laura befejezte az almát, a csutkát pedig a kukába dobta. Még mindig nem tudtam, hogy megkérdezzem-e, hogy van. Ha nem akarta, hogy tudjuk mi baj van vele, annak biztosan oka volt. Nem akartam megkockáztatni, hogy haragudjon anyára, amiért elmondta nekem.
-Kérsz? - ütötte meg a fülem egy újabb kérdés
Ötletem nem volt mire érti, így megfordultam, hogy láthassam. Épp narancslevet töltött egy pohárba, amit én is megkívántam. Válaszként csak tele szájjal bólintottam egyet. Ő készségesen elém helyezett egy üres poharat, majd megtöltötte. Megháláltam neki és azzal el is tűnt. Kicsit örültem, hogy sikerült megállnom, hogy nem kérdeztem meg tőle, de valahogy mégis olyan bunkónak érzem magam emiatt.
Megjelent a színen a kócos hajú Vonnie, aki hatalmas szemekkel nézett rám, majd egy-két alkalommal a müzlis tányéromra. Azonnal vettem a célzást és csináltam neki reggelit. Míg ő befejezte azt, én felmentem és elkészültem. Indulás előtt elmosogattam, majd közöltem az éppen otthon pihenőkkel, hogy amint elintézem a dolgomat, jövök. Semmi kedvem nem volt szombat délelőtt elbuszozni az iskoláig. Viszont, ha nem teszem meg, esélyes, hogy nem jutok be. Ugyan már előzetes felvételt nyertem, de míg nem megyek be az érettségi bizonyítványommal és nem tudom meg biztosra, addig kétséges.

Luke*

Lehet bolondnak tűnök, de már alig várom, hogy megkezdhessük a fősulis éveket. Ashtonnal gyerek korunk óta barátok vagyunk, ezen pedig az sem változtatott, hogy három éve barátnője van. Azóta is az a gyerekes, vicces és mindenen nevető srác, akit megismertem.
-Na végre. - csattantam fel türelmetlenül - Már épp üzenni akartam.
Ashtonra és Laurenre várva ültem egy kávézóban, a gondolataimba merülve.
-Ne haragudj, csak sokan voltak a fősulin. - mentegetőzött Ash
-Ezért kellett volna olyan okosnak lennetek, mint én és elmennetek még a nyolckor, nem tíz órakor odaállítani, amikor mindenki más kel.
-Mi van a házzal? - tért a lényegre
Nem válaszoltam. Hátra dőltem a széken, majd a zsebembe nyúltam. Előhúztam a kulcsot és egy diadalittas mosollyal megráztam. Azonnal hatalmas vigyor ült ki az arcukra, mire felnevettem.
-Holnap költözhetünk. - fűztem hozzá
-Remek. - mondta még mindig hatalmas mosollyal Lauren - Találkozzunk itt kilenc körül? - vetette fel az ötletet
-Tízkor? - döbbentem le - Szerinted Ash felkelne nyolckor csak azért, hogy elköltözzön? - néztem rá kérdőn
Ash felnevetett, majd szét tárta a karját, ezzel bizonyítva az igazam. Ahogy tovább beszélgettünk és kipillantottam az üvegfalon keresztül az utcára, hirtelen megállt velem az idő. Megláttam egy lányt elhaladni a járdán és nem tudtam, csak arra gondolni, hogy bárcsak ide jönne be. Azonban hiába mondogattam magamban újra és újra, hogy "kérlek, ide gyere be" sajnos nem történt meg. Viszont ahogy alaposan szemügyre vettem, egy váratlan pillanatban felnézett. A kávézóra pillantott, majd néhány másodperc elteltével tekintetünk találkozott. Akaratlanul is egy halvány mosoly csúszott az arcomra. Csak egy zavart szájhúzással, gyorsabb léptekkel és szaporább levegővétellel reagált rá. Nekem ez is elég volt, legalább láthattam az arcát. Lehet akkor sem tettem volna semmit, ha bejön a kávézóba, de örültem volna, ha megteszi.
-Héé! - csettintett Ash - Föld hívja Lukeot.
Megráztam a fejem, majd visszadőltem a székben. Vettem egy mély levegőt, majd Ashre szegeztem tekintetem.
-Mi történt? - kérdezte hitetlenkedve Lauren
-Semmi. - válaszoltam gondolkodás nélkül - Mit kérdeztél?
-Hogy nem megyünk el hétvégén a strandra? Hátha összeszedünk neked valakit.
-Bánom is én. - vontam vállat
-Ha felszolgáló lesz a csaj, remélem nem olyat fogsz ki, mint Lauren. - nevetett Ashton
Lauren csak egy dühös arckifejezéssel vállon ütötte őt, majd elfojtva a nevetését, karba tett kézzel hátradőlt a széken. Felnevettem, mert tudtam, hogy mire céloz. Nem egy iskolába jártak, egy bárban ismerkedtek meg, ahol Lauren jelenleg is dolgozik. Ashton és én bementünk egyik este, ő pedig elkezdett vele távolról szemezni. Rá mosolygott néha, majd mikor megunta, a pulthoz ment. Kért egy sört, amit Lauren ki is hozott. Vagyis félig. Ashton a korsóért nyúlt és véletlen összeért a kezük, de Lauren annyira zavarba jött, hogy elejtette a sört és széttört a korsó. Persze ő mai napig azt mondja, hogy Ash keze jéghideg volt, és megijedt, amikor megérintette őt, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
Ashton kiengesztelésképp odahajolt hozzá, majd apró puszikkal hintette az arcát. Lauren hamar engedett neki, elmosolyodott és megcsókolta.
-Gyerekek, hányszor kértem, hogy ezt ne előttem? - háborodtam fel
-Bocsi. - nevettek fel egyszerre

Nicole*

Még oda sem értem, de már alig vártam, hogy végezzek. Egész nap csak Laurán jár az eszem. Így volt ez fősulihoz vezető úton. Ahogy azonban elhaladtam egy kávézó előtt, valami oknál fogva felpillantottam. Fejem a kávézó felé fordítottam, majd körbe néztem a bent ülőkön. Nem számítottam rá, de valaki észre vett. Egy szőke, piercinges srác húzta mosolyra a száját, amitől eléggé összezavarodtam. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Próbáltam viszonozni a mozdulatát, de annyira meglepődtem, hogy valószínűleg úgy néztem ki, mint akinek fáj valamije. Inkább gyorsítottam a lépteimen, majd akaratlanul a levegő vételemen is és eltűntem.
Körülbelül fél órát álltam sorba a főiskolán, már nagyon untam az egészet. Legszívesebben ott hagytam volna, hogy haza mehessek és beszélhessek anyával Lauráról.
Miközben haza felé sétáltam, egy kisebb szívroham jött rám, amikor egy sms fejében rezgett a telefonom és hangot adott ki. Túlságosan is bele voltam merülve a gondolataimba.
Miután visszaállt a szívverésem és a levegővételem, előhúztam a mobilom és megnéztem az üzenetet. Emma írt, hogy dél körül felvesznek. Hatalmasat sóhajtottam az sms-t olvasva. Eddig szinte eszembe sem jutott, hogy ő elköltözik.
Haza érve azonnal a szobámba mentem és kényelmesebb szerelésbe bújtam. Miután ez megtörtént, kicsit lepihentem. Amint azonban lehunytam szemeimet, megjelent előttem a szőke srác a kávézóból. Inkább feldőltem és egy sóhaj kíséretében a konyhába indultam. Pár perccel később anya esett be a bejárati ajtón, teljesen kimerülten. Valószínűleg napok óta nem aludt. Rögtön a szobájába utasítottam, ő pedig meglepő módon bement lefeküdni.
-Laura? - kérdezte fáradt hangján
-A szobájában. - válaszoltam elgondolkodva - Erről jut eszembe. Tudja, hogy elmondtad nekem?
-Nem, de azt hiszem nem lenne belőle baj. Vonniet féltem, nem tudom hogyan kellene közölni vele. Apád is teljesen kiakadt, ő vajon fel tudná fogni?
-Ezen most ne törd magad, inkább pihenj. - mondtam ellent nem tűrő hangon
Azzal ott is hagytam őt, majd a nappaliba mentem, hogy elpakoljak ott. Közben lejött Vonnie, kezében egy könyvvel és egy ceruzával. Felugrott a kanapéra, aztán rám pillantott.
-Mit szeretnél? - kérdeztem segítőkészen
Melléültem, ő pedig lapozni kezdett a könyvben. Miközben keresgélt, megláttam, hogy az egy matek gyakorló a kezében. Meglepődve húztam fel a szemöldökeimet, de reméltem, hogy az ilyen alap feladatokkal elbírok majd.
-Anya nem jött még haza? - csatlakozott hozzánk Laura
Végszóra bezáródott a bejárati ajtó, megérkezett apa is. Bejött, majd a kanapé karfájára tette a pulóverét.
-A szobájában. De lehet már alszik. - válaszoltam kis késéssel Laura kérdésére
-Köszi. - hálálta meg, majd hátat fordított
Valószínűleg anyához ment. Apa megebédelt és követte őt. Mi közben megoldottuk a feladatokat, majd Vonnie boldogan nyomott puszit az arcomra a segítségemért cserébe és rohant el. Mint az később kiderült, azért, mert nem mehetett a barátnőjéhez játszani, míg nem volt kész a házija. Napközben fáradtan kószáltam a házban, majd érkezett egy sms-em. Emma jön át perceken belül, még az utazás előtt. Míg ideért, elkészültem, hogy ne rám kelljen várni. Tele tömtem a zsebem zsebkendővel, mert tudtam, hogy nem fogom kibírni sírás nélkül a búcsúzkodást. Mire átöltöztem, Emma is megérkezett. Tudja már a járást, miután apa beengedte őt, azonnal az én szobámba vette az irányt.
-Szia. - sóhajtott nagyot
-Szia. - öleltem meg - Hogy vagy?
-Rosszul. Kavarog a gyomrom a repülőtől meg úgy magától az utazástól is. - válaszolt egy fintorral az arcán
-Nem lesz az olyan rossz. - próbáltam vigasztalni
A grimaszt azonban nem lehetett eltüntetni az arcáról. Sokáig beszélgettünk, bele sem gondoltunk abba, hogy hosszú ideig ez az utolsó személyes eszmecserénk. Amikor viszont felhoztuk a témát, sírni kezdtünk és nem is tudtuk abbahagyni.
-Beszéljünk másról. - szipogtam
-Remélem jó pasik lesznek New Yorkban. - nevetett
Próbálta összeszedni az utazás jó dolgait, de nem sikerült még így sem lenyugodnia. Erre a kijelentésére sem tudtam nagyobb mosolyra húzni a szám. Teljesen magam alatt voltam attól, hogy Laura rákos, ráadásul az egyetlen ember, akivel az ilyeneket meg tudom beszélni, elköltözik.
-Mi baj? - lökött meg gyengén, hogy visszazökkentsen
-Nem akarlak ezzel traktálni az utazás előtt.
Rá emeltem a tekintetem, de a könnyektől csak elmosódva láttam kérdő arckifejezését.
-Mikor tartottam tehernek bármelyik problémádat? - rimánkodott rám
-Laura rákos. - tört ki belőlem újra a sírás
Ledöbbent. Szája tátva maradt, a könnyek újra a szemébe szöktek. Előrébb csúszott az ágyon, majd megölelt.
-Sajnálom, hogy akkor megyek el, amikor a legnagyobb szükséged van rám. - mondta ki nagy nehezen a sírás közepette
-Ez nem a te hibád.
Nem szólt semmit, csak próbált megvigasztalni. Kellett már ez nekem. Kicsit kiadhattam magamból a feszültséget. Igaz, ettől semmi nem változott, de mégis jól esett.
Miután kicsit lenyugodtunk, Emma az órájára nézett, majd szomorúan sóhajtott egyet.
-Anyáék mindjárt jönnek.
Megint könnyek szöktek a szemembe, ezúttal azonban megálltam a sírást. Emma felállt, ahogy én is tettem. Egy hatalmas és hosszú ölelésben volt részünk.
-Nagyon fogsz hiányozni. - szipogta a vállamba
-Te is nekem, de kérlek ne a pulóverembe fújd az orrod. - próbáltam kicsit felvidítani
A próbálkozásom nem volt hiábavaló, hangosan felnevetett, majd búcsúzkodásunkat egy dudaszó szakította meg. Megérkeztek Emma szülei. Elköszönt a szüleimtől és a testvéreimtől is, majd lesiettünk a taxiba.

Miután Emma felszállt a gépre, nem egyből haza mentem. Beugrottam egy kávézóba. Pontosabban abba a kávézóba, ahol legutóbb a szőke srácot láttam. Nem is tudom, talán bíztam benne, hogy összefutunk. De hogy miért reménykedtem benne, még magam sem tudom. Csak kavargattam a kávém, de egy kortyot sem ittam belőle. Épp a számhoz emeltem volna, amikor rezegni kezdett a mobilom. Visszatettem a kávét az asztalra, majd előkotortam a telefont a zsebemből. Amint megnyitottam az üzenetet, a szívem kalapálni kezdett. A lehető leggyorsabban megittam a kávét, majd az asztalra tettem a pénzt. Szó szerint kirontottam a kávézóból, majd taxit fogtam.

2 megjegyzés:

  1. Vàrom a kövi részt nagyon jó lett ez a rész
    Ne aggódj amiért kevesen kommiznak ha jobban beindul a sztori nő a kommik szàma
    Xx :D

    VálaszTörlés