03.fejezet - Cloud Nine

Hello mindenki! Örömmel jelentem, hogy megérkezett a blog harmadik fejezete. Kevesebb érdeklődő van még mindig, de azt hiszem megbirkózom vele. Azt reméltem kicsit érdekesebb lesz majd a történet, de se baj. Ha balra pillantotok láthattok egy szavazást, ami szeretném, ha nagyon őszintén válaszolnátok meg. A következő részre valószínűleg már a kinézet is változni fog. Addig is jó olvasást!:)

Nicole*

Szó szerint kirontottam a kávézóból, majd taxit fogtam. Idegesen rohantam fel a kórház második emeletére, miután a földszinten egy nővér oda irányított. Ahogy felértem a lépcsőn, körbe néztem a végtelennek tűnő folyosón, ahol megláttam a szüleimet. Gondolkozás nélkül odarohantam hozzájuk.
-Jöttem, amint tudtam. Mi történt? - kérdeztem levegő után kapkodva
-Nem tudom. - válaszolt anya remegő hangon - Laura bejött hozzám, de épp, hogy elkezdte volna a mondandóját, hirtelen összeesett és rángatózni kezdett.
Próbálta visszatartani a sírást, de egész testével remegett. Nagyon megijedt, amit nem is csodálok. még csak hallgatva is szörnyű, nemhogy látni, vagy átélni az egészet. Apa próbálta őt nyugtatni, több-kevesebb sikerrel.
-Vonnie? - kérdeztem néhány perc múlva
-Még a barátnőjénél. Felhívtam az anyukáját, hogy nem maradhatna-e egy kicsit. - mondta egyre türelmetlenebbül anya
-Felesleges itt ülnöd. Már vagy fél órája várunk mi is valamire, de eddig még egy orvos sem volt hajlandó kijönni hozzánk. - mondta apa kissé dühös hangnemben - Menj el Vonniért és maradjatok otthon. Hívunk, amint megtudunk valamit.
-De itt aka..
-Mondtam valamit. - nézett rám szigorú tekintettel
Nem szóltam semmit. Nagy sóhajjal felálltam, majd megöleltem a fel-alá járkáló anyát. Elköszöntem tőlük és eljöttem. Újra taxit fogtam, majd elmentem Vonniért. Haza felé már gyalogoltunk, mert nem is voltunk messze és egyébként is jól esett kicsit kiszellőztetni a fejem. Minden megváltozott, alig egy hét alatt. A legjobb barátnőm elköltözött, a nővérem rákos, az anyám pedig kész idegroncs. Félek, hogy mi jöhet még.
-Nem vagy éhes? - kérdeztem Vonniet, miután haza értünk
-Nem. - kiabált a nappaliból
Ahogy megérkeztünk, rohant a TV elé.Én azonban nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Tudtam, hogy akkor megint csak sírás lesz a vége. Szívesebben mentem volna el sétálni valakivel, de tekintve, hogy Emma elutazott, a nővérem pedig kórházban van, nincs más, csak Vonnie.
-Anyáék hol vannak? - nézett körbe összeráncolt szemöldökkel
Erre a kérdésre nem számítottam. Mit mondhatnék neki? Ha az igazat, akkor azt is el kell mesélnem, hogy mi baja van Laurának. Hirtelen nem tudtam mit tegyek, de nem akartam neki hazudni.
-Laura rosszul lett és bevitték a kórházba. - nyögtem ki végül
-Mi történt? - kérdezte megrémülve
-Nem tudom, anya azt mondta csak úgy hirtelen összeesett.
Végszóra megszólalt a telefonom. Kissé megnyugodva vettem tudomásul, hogy anya hív. Azonnal a fülemhez emeltem a készüléket, majd vártam, hogy valami biztatót mondjon.
-Gyertek be, ha tudtok. - szipogta alig érthetően
Remegve nyomta ki a telefont és tettem a zsebembe. Nem jutottam szóhoz. A szívem a torkomban dobogott, a könnyektől pedig ismét nem láttam semmit. Kézen fogtam Vonniet, becsuktam az ajtót, majd taxit fogtam.
Remegő végtagjaimon nehézkes volt felsétálni a kórház második emeletére, már arra sem nagyon emlékszem, hogyan sikerült.
Ahogy besétáltunk, szörnyű látvány tárulkozott elénk. Laura különböző gépekre kötve, fal fehéren, lehunyt szemekkel. Anya az ágya mellett egy zsebkendőt szorongatott remegő kezeiben. Alig mertem beljebb lépdelni. Vonnie még annyira sem, mint én. Szegénynek borzasztó lehet megpróbálni felfogni, mi is történik itt.
-Hogy van? - kérdeztem elcsukló hangon
Anya kicsit összerezzent a váratlan kérdéstől, hisz nem látta, vagy hallotta, hogy bejöttünk. Megfordult, majd vörös, duzzadt szemeit megtörölte.
-Egyre rosszabbul.
-Apa hol van? - néztem körbe a kóreremben
-A mosdóban. - válaszolt anya
Végszóra az említett személy meg is érkezett, majd leültette anyát. Ahogy elmesélték, mi is történik most Laurával, néha rá pillantottam Vonniera. Nem értette. Nem értett semmit, nem tudta elképzelni sem, hogy mi zajlik körülötte. Ha nem fogja fel, nem fog neki annyira fájni. Ilyen szempontból annyira nem is bánom.
-Mi lesz most? - kérdeztem félve, Laurára nézve
-Vidd le Vonniet a büfébe, igyatok valamit. - mondta apa, anya felé fordulva
Kicsit meglepődtem, hogy anya azonnal így is tett. Rá sem kellett kérdeztem, apa látta az értetlenkedő arckifejezésem, így azonnal megmagyarázta.
-Nem tudná még egyszer végig hallgatni, így is örülök, hogy sikerült abbahagynia a sírást, Vonnie pedig kicsi még ehhez.
-De mégis mi történt? - türelmetlenkedtem
-A doki nem ad többet két hétnél Laurának.
Szemeim elkerekedtek, hirtelen még pislogni is elfelejtettem. Nem akartam elhinni a hallottakat. A hideg futkosott rajtam, ahogy Laurára pillantottam. Egyre jobban féltem.

Laura még aznap este felkelt, hogy bekerült a kórházba. Az orvos eleinte nem akarta felzaklatni, ezért nem mondta el neki a rossz hírt. Azonban anya folyamatos sírása miatt Laura egyre idegesebb lett, így jobbnak láttuk, ha megtudja. A hallottak után kővé dermedt. Szinte meg sem mozdult és egy szót sem szólt. Úgy éreztük kell neki egy kis idő, míg feldolgozza, de már 3 napja fekszik, szinte mozdulatlanul és szótlanul. Anya jobbnak látta, ha nem jövök be egyedül hozzá, de mivel ő is és apa is dolgoznak, nem tudtam tétlenül otthon maradni. Megértem, hogy nem szeretné, ha végig nézném, ahogy haldoklik, de fel kell fognia, hogy mellette akarok lenni minden percben.
-Laura, minden rendben? - kérdeztem elfojtott hangon
Szigorú és kétségbeesett tekintetét rám emelte.
-Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? - rimánkodott rám - Hogy lenne minden rendben? Alig van hátra talán másfél hetem és ezt kérdezed?
A hangnemétől és a szavaitól levegőt is alig mertem venni. Sosem láttam még ilyennek. Tudom, hogy hülye kérdés volt, de mégis mit kellett volna tennem? Nem tudtam tovább ölbe tett kézzel ülni mellette és várni, hogy végre megszólaljon.
Mire magamhoz tértem a leteremtésétől, csak arra figyeltem fel, hogy letépkedi magáról a zsinórokat.
-Mit csinálsz? - álltam fel
-Mégis minek látszik? - kérdezte felháborodva
-Megőrültél? Azonnal feküdj vissza! - szóltam rá erényesen
-Miért tenném? Te szívesebben halnál meg egy kórházi ágyon? Nem fogom az utolsó napjaimat bezárva tölteni. Élni akarok, Nicki. Élni! - érvelt könnyes szemekkel
Bárhogy is néztem, igaza volt. Rettentően féltettem őt, de nem tudtam mit tenni. Megegyezett az orvossal. Tekintve, hogy nagykorú, nem kell a szülők belegyezése, így saját felelősségre távozhatott.
Csak attól félek, anyáék mit fognak szólni. Azt sem tudják, hogy bent voltam hozzá. Mi van, ha engem hibáztatnak majd? Nem tudnék azzal a teherrel a vállamon élni, hogy én vagyok a felelős a nővérem haláláért.
Gondolatmenetem ajtócsapódás zavarta meg. Megjöttek anyáék. A szívem a tokromban dobogott, a lábaim remegtek. Ahogy a nappaliba értek és elkezdtek lecuccolni, nem bírtam magamban tartani. De épp, hogy belekezdtem volna, anya belém fojtotta a szót.
-Jössz velünk a kórházba? - kérdezte készülődés közben
-Nem lesz rá szükség. - jelent meg Laura
-Te mit keresel itt? - döbbent le apa
-Nem fogok egy kórházban haldokolni, ha megtehetem úgy is, hogy közben élem az életem. - mondta magabiztosan
Nem érdekelte anyáék mit szólnak hozzá. Engem viszont annál inkább.
-Ki engedett ki? - förmedt rá anya
-Az orvosok. - válaszolt félvállról
-Szülői engedély nélkül? - húzta össze a szemöldökét apa
-Elmúltam tizennyolc.
-Mégsem úgy viselkedsz. - vágta rá anya
-Miért? Ti mit tennétek? Megvárnátok, hogy egy üres, unalmas kórházban érjen a halál? Bocsánat, hogy szeretnék boldogan meghalni.
Dühösen a szobájába rohant, majd becsapta az ajtót. Anya hatalmas sóhajjal rogyott le a kanapéra, majd arcát kezeibe temette.
-Tudom, hogy csak féltitek, ahogyan én is, de ebben igaza van. - szólaltam meg
Anya kétségbeesetten rám nézett, tudta, hogy Laurának van igaza. Felállt, majd a szobájához ment és bekopogott. Laura kis hezitálás után beengedte, ezután pedig semmit nem hallottam. Megnyugodtam, hogy végül nem lett belőle nagy baj. Lezuhanyoztam és szinte azonnal elaludtam.

Laura egy hete jött el a kórházból. Az állapota rosszabbodott ugyan, de saját bevallása szerint boldog, hogy nem odabent fekszik. Szörnyű volt látni, ahogy lefogy és egyre gyengébb lesz. Vonnie rettentően fél, néha vele kellett aludnom, mert felsírt álmában. Én is kimondhatatlanul félek. Félek attól, hogy Laura nem lesz velünk többé és félek a következményektől. Mi lesz ezután a családdal? Hogy fogjuk ezt viselni?
-Mehetünk? - kopogott Laura az ajtómon
-Egy pillanat, csak megkeresem a cipőm
Még utoljára szeretett volna elmenni velem bulizni és felcsípni egy srácot. Nem tudtam neki nemet mondani, szóval kirittyentettem magam és készem állok egy olyan éjszakára, amire nem biztos, hogy emlékezni fogok.
-Elmentünk! - kiáltott Laura az előszobából
-Nagyon vigyázzatok magatokra! - szólt vissza anya
-Háromra itthon legyetek! - mondta ellent nem tűrő hangon apa
-Hány pasit cserkészel be ma este? - bökött meg útközben egy kacér mosollyal Laura
-Nem tudom. - vontam vállat - Talán csak iszogatok majd a pultnál magamban.
-Nem azért viszlek. - háborodott fel
-Rendben, majd próbálkozok.
Nem fogom megerőltetni magam, de nem akartam elkeseríteni. Úgy sem fog rám figyelni, miközben flörtöl. Nem szeretnék egy bárban ismerkedni, nem szeretem az ilyen helyeket.

Luke*

Szombat este otthon ülni, ráadásul egyedül, egyszerűen felbecsülhetetlen. Ashton és Lauren a 3 éves évfordulójukat ünneplik, szóval nem számítok rá, hogy haza jönnek ma este. Azt hittem többet fogunk együtt lógni, ha sikerül összeköltözünk, de még majdhogynem kevesebbet találkozunk. Nekik meg van a saját kis világuk, én meg egyedül járok el bulizni.
Gondolatmenetem a telefonom csörgése zavarta meg, a kijelzőn Ashton nevével. Meglepődve emeltem a fülemhez a készüléket, reméltem, hogy nem történt semmi baj. 
-Hallgatlak. - szóltam bele
-Van kedved bulizni? - kérdezte Lauren
-Van. - válaszoltam bizonytalanul - Ash?
-Épp egy kuka fölött hányja ki magából a bort. - nevetett Lauren
-Úristen. - forgattam a szemem - Hol vagytok?
-Perceken belül a Cloud Nine-ban, ha a drágámnak sikerül abbahagynia a hányást.
-Rendben, ott várlak titeket.
Rosszalló tekintettel fejet ráztam, miután kinyomtam a telefont. Felvettem egy fekete, Nirvana feliratú pólót, majd egy szakadt farmert. Zsebre vágtam a telefonom, némi pénzt, majd miután becsuktam az ajtót, a kulcsot is. Negyed órás taxizással a megbeszélt helyen voltam. Ash és Lauren a bejáratnál vártak, már eléggé becsípve.
-Sziasztok. - sóhajtottam nagyot - Te ugye nem ittál? - kérdeztem reménykedve Laurent
-Nem annyit, mint ő. - bökött fejével Ashtonra
Bementünk, majd én és Lauren rendeltünk. Ashton így is alig tudott magáról, szóval azt hiszem érthető, hogy nem akartuk, hogy többet igyon.

Már lassan egy órája elbeszélgettünk Laurennel a bárban, Ashtonra vigyázva. Néha el is aludt, amit a horkolásának köszönhetően vettünk észre. Úgy döntöttünk még megiszogatjuk azt a koktélt, ami a kezünkben van és haza cipeljük valahogy Asht. Álmában nem csak horkol, hanem beszél is. Ez most sem volt másképp.
-Nagyon szeretlek, kicsim. - mondta csukott szemmel, alig érthetően
Lauren elmosolyodott, majd Ash hozzám bújt. Valószínűleg összekevert Laurennel. Hangosan felnevettünk, majd úgy döntöttünk most már tényleg haza visszük.
Épp, hogy kiértünk a bejárathoz és megpróbáltunk taxit fogni, szirénázó mentőautó keltette fel a figyelmünket. A klub mellett állt meg és azonnal kipattant belőle két férfi, táskákkal a kezükben.

Nicole*

Már órák óta itt vagyunk és még csak fel sem álltam a székről. Már nagyon unom azt nézni, ahogy Laura flörtöl és táncol a srácokkal. Haza szeretnék menni, de nem fogom őt egyedül itt hagyni.
-Mi a helyzet? - ült le mellém, majd beleivott az italomba
-Semmi. Nem vagy még fáradt? - kérdeztem türelmetlenül
-Alig múlt éjfél. - pillantott az órájára - Még csak most kezdődik az éjszaka.
Felállt, de abban a pillanatban össze is esett. Hirtelen utána kaptam, de a súly a földre nyomott. A hideg padlón ültem, kezeim közt az eszméletlen nővéremmel.
-Valaki! - próbáltam meg túl kiabálni a zenét - Valaki azonnal hívja a mentőket!
Egy ott dolgozó lány azonnal kikapcsolta a zenét, majd tárcsázta a mentőket. Közben többen is körénk gyűltek. Egy srác elzavart onnan mindenkit, amit nem tudtam neki eléggé meghálálni.
-Laura, kelj fel, kérlek. - simogattam az arcát
Tetőtől talpig remegtem. A mentő pillanatokon belül kiért, majd két férfi rohant át a tömegen. A fiatalabb, barna hajú Laura nyakához nyúlt, míg a másik a táskában kutakodott. Miután leemelte kezét, a társához fordult és suttogott neki valamit. Ő felállt, majd kiment. Ezután az ott maradt mentős rám emelte tekintetét.
-Nagyon sajnálom, de nem segíthetünk.