Nicole*
-Szia. - köszönt egy gyenge mosollyal a lelkes segítő - Luke vagyok.
-Szia. - üdvözöltem halkan
Számomra nem kicsit volt hihetetlen. Ő az a srác, akit közel egy hónapja a
kávézóban láttam. Már csupán az felfoghatatlan, hogy valaki köszönt, nem pedig úgy nézett át rajtam, mintha egy szellem lennék.
-Még egyszer köszönöm a zsebkendőt.
-Ugyan már. - legyintett, majd leült mellém - Nem baj, ha itt maradok kicsit?
Fejrázásom szolgált válaszként, miszerint én nem bánom. Nem akartam túl
lelkesnek tűnni, de kifejezetten örültem neki, hogy végre valaki tudomást esz rólam. Szótlanok voltunk mindketten. Kerestem a
szavakat, de egy ép mondat, vagy kérdés sem ugrott be.
-Mit csinálsz idekint?
Mély hangja meglepetésszerűen ért, hisz ismét a gondolataimba vetettem magam.
Felé fordultam, majd nagyot sóhajtottam. Nem akartam hazudni, az igazsággal pedig nem dicsekszem.
-Most éppen semmit.
Röviden felnevetett. Kicsit elgondolkozott, majd újra próbálkozott.
-Úgy értem miért sírsz egy padon?
-Hosszú történet.
Nem akartam válaszolni, bíztam benne, hogy ennyivel megelégszik.
-Van időm. - vont vállat
Nem
tudtam mit tegyek. Semmiképp nem akartam, hogy megtudja az igazat. Még
csak bele gondolni is szörnyű, hogy prostituált vagyok, nem tudnám
kimondani, főleg nem egy ismeretlen embernek. Semmit nem tudok róla.
-Nincs hová mennem. Utálom ezt a szót, de hajléktalan vagyok.
Nem
szerettem erről beszélni, de inkább, mint arról, hogyan jutok pénzhez.
Azt hittem ennyi elég lesz neki és valami sürgős dolgot hazudván elmegy.
Nem így történt, még mindig ott ült mellettem. Rá pillantottam, ő pedig
kíváncsian nézett vissza rám.
-Nem akarsz elmenni? - lepődtem meg
-Miért tenném? - értetlenkedett
-Az imént adtam rá okot.
Hitetlenkedő
mosoly csúszott arcára. Könyökével térdére támaszkodott, kezei közt a
napszemüvegét forgatta. Enyhén elfordult, hogy láthassa az arcom.
-Ha akarod, folytasd. Nem erőltetem, de szívesen meghallgatlak.
Elmosolyodtam,
viszont nem értettem. Számomra nem volt világos, hogy miért teszi ezt.
Miért ilyen kedves? Szívesen rákérdeztem volna, de nem akartam
elijeszteni őt a gyanakvásommal.
-Összekaptam az apámmal és eljöttem.
-Értem. - bólintott nagyot - Nem is tervezed, hogy haza mész?
-Ahhoz az iszákos baromhoz? Soha. Inkább fagyok meg idekint.
-Mióta vagy itt? - érdeklődött
-Pár hete. - mondta határozatlanul
-Akkor az nem csak egy szimpla vita lehetett. Mi történt?
Rápillantottam,
majd tekintetem találkozott az ő csillogó, kék szemeivel. Tényleg
érdekelte őt. Persze könnyen meglehet, hogy csak valami hátsó szándék
vezérli, de jelen pillanatban nem ezt láttam rajta.
-Szokásához
híven ismét részeg volt és amikor haza értem, azt láttam, hogy anyát
ütlegeli. Persze én gondolkodás nélkül közbe akartam lépni, amiért én
is eléggé megjártam. Amikor már csak kiabált, próbáltam rá venni anyát,
hogy menjünk el, de nem akart. Még mindig nem értem, miért maradt ott
vele.
-Vannak testvéreid?
-Egyke vagyok. - ellenkeztem
Nem
jutott hirtelen más az eszembe. Ha nem így állítom be anyát, akkor mit
mondanék, ő most hol van? Az a rész igaz ugyan, hogy apám egy iszákos
állat, de azt is el kellett hallgatnom, hogy a húgom jelenleg árvaházban
nevelkedik, míg a nővérem már hallott. Valamiért ezt most így éreztem a
legjobbnak. Egyenlőre.
-Lehet őrültségnek fog hangzani, de mit
szólnál hozzá, ha hazajönnél velem? Elszállásolnálak, míg egyenesbe nem
jössz, vagy míg rendbe jönnek az otthoni dolgok.
-Miért? - csúszott ki az ajkaimon
Még én is meglepődtem a kérdésemtől, de már nem tudtam visszaszívni.
-Úgy értem tényleg nagyon rendes vagy, de nem is ismersz. Miért vagy ilyen kedves?
-Nem tudom. - válaszolt kis gondolkozás után - Sajnálom, ami történt és szeretnék segíteni.
Pár
percig csak szótlanul ültünk egymás mellett, majd napszemüvegét a
fejére téve felállt.
-Mehetünk? - fordult felém
-Biztos vagy benne?
Csak elmosolyodott, majd elszántan bólintott egyet. Megilletődtem kissé,
hisz nem számítottam rá, hogy tényleg komolyan gondolta az egészet.
Vagy, ha mégis, az előző kérdéseimmel teljesen magam ellen szóltam. De
valami oknál fogva mégsem hagyott itt. Már komolyan sírni tudtam volna
az örömtől, de azt hiszem minden könnycsatornámat kimerítettem az utóbbi
időben.
-Nem gondoltad meg magad? - kérdeztem néhány méterrel később
Meg akartam győződni róla, hogy
tényleg komolyan gondolja ezt az egészet. Nekem csak annyi is elég
lenne, ha a ma estét nem egy kopott padon tölteném a szabad ég alatt.
-Nem. - hitetlenkedett kérdésemen
Igaz,
még mindig kissé hihetetlen volt számomra ez az egész segítőkészség,
mégsem tudtam nemet mondani. Ilyen helyzetben azt hiszem nem kérdés,
hogy minden alkalmat megragadok. Persze nem arról van szó, hogy az
önzetlenül segítőket kihasználom, ilyet nem tennék.
Luke*
-A fürdőszoba balra van. Második ajtó. - utasítottam a konyhából
Gondoltam
míg lecsutakolja magát, készítek valami ehetőt, hisz ki tudja mióta nem
evett. Míg ezen ügyködtem, sok mindenen járt az agyam. Például, hogy mi
késztetett erre az egészre. Befogadni egy hajléktalant. Valószínűleg
közrejátszik, hogy előtte már láttam őt. Nem tudom miért, de valahogy
magával ragadott a kisugárzása és megszeretném ismerni. Gőzöm sincs, mit
remélek ettől az egésztől, de egyenlőre csak bízom benne, hogy nem tart
teljesen őrültnek, hogy befogadtam őt, amikor nem is ismerem. Most,
hogy ezen így elgondolkodtam, rá jöttem, hogy valójában még csak a nevét
sem tudom. Hiába bemutatkoztam neki félig-meddig, vagy nem rémlik a
neve, vagy tényleg nem hangzott el, míg beszéltünk.
-Helló, szia. - rontott be az ajtón Ashton
Csak
ekkor döbbentem rá, hogy nincs ép magyarázatom arra, hogy miért van egy
lány a fürdőszobánkban. Mármint ezzel azt hiszem nem is lenne gond. Fel
sem merült bennem, hogy ezt ki kell magyarázom. Hisz Ashton élénk
fantáziájából kiindulva, ha megtudná, hogy hajléktalan, az lenne az első
gondolata, hogy kirabol majd minket. Vagy talán megöl álmunkban. Túl
paranoiás ahhoz, hogy ezt megértse. Nehezen bízik meg az emberekben,
Laurennel ellentétben.
-Van valaki a fürdőben? - figyelt fel először az utóbb említett személy a víz csobogására
-Igen. - bólintottam nagyot
Ők
természetesen várták, hogy megmagyarázom majd, ezt pedig tudtam.
Azonban csak szótlanul a szendvicseknek szenteltem a figyelmem, miközben
éreztem, ahogy kíváncsi és értetlenkedő tekinteteket vetnek rám,
fejükben jó néhány kérdéssel.
-Ki? - illetődött meg Ash
-Egy lány. - válaszoltam szűkszavúan
-Megtudhatnánk többet is erről a titokzatos valakiről? - ült le elém Lauren
Nagyot sóhajtottam, alsó ajkam harapdálva próbáltam kiötleni valamit, de hirtelen nem jutott eszembe semmi.
-Az
utcán találkoztunk. - próbáltam húzni az időt jelentéktelen mondatokkal
- Nemrég érkezett, de ellopták a bőröndjeit a reptéren és nem tud hova
menni. Felajánlottam neki, hogy elszállásolom.
-Szegény. - sajnálkozott Lauren - Biztos nagyon kibukott.
-Erről jut eszembe. Nincs ruhája, csak az, amit a fürdés előtt levett. Tudnál neki adni párat, míg megszárad az övé?
-Persze. - mondta lelkesen
Azonnal
felpattant a székről, majd a szobájába sietett. Befejeztem a
szendvicseket, majd Ashtonra pillantottam. Elgondolkodva ült a pultnál, a
napszemüvegét babrálva.
-Baj van? - kérdeztem érdeklődve
Csak
gyenge fejrázással, majd egy pimasz vállrántással válaszolt. Úgy
éreztem én vagyok a hibás. Vagy a strandon történtek, vagy az, hogy
elszállásolok egy lányt, akit szinte nem is ismerek. Közben úgy
hallottam, Lauren talált néhány ruhát, és találkozott is a titokzatos
lánnyal. Nem hallottam tisztán a szavakat, csak a duruzsolást. Lauren üres
kézzel jött vissza a konyhába, ebből gyanítottam, hogy odaadta neki a
ruháit.
-Aranyos lány. - mosolyodott el
Ash felhúzta a szemöldökét, majd kissé dühösen felállt és a szobába vonult.
-Mi baja? - nézett utána Lauren
-Bár tudnám. - sóhajtottam nagyot - Jók voltak a ruhák?
-Ha minden igaz körülbelül egyforma a méretünk, szóval jónak kellene lenniük. - vont vállat
Ekkor
pedig vizes hajjal, mezítláb csattogott ki a fürdőszobából a szóban
forgó személy. A farmer nadrág egy kicsit hosszú volt, de egyébként nem
volt gond a szereléssel. Azonban ne lehetett állandóan ezekben a
cuccokban. Megkértem Laurent, hogy tegye be a mosógépbe a ruháit, én
pedig elmentem vele vásárolni.
-Hová megyünk? - érdeklődött útközben
-Vásárolni. - jelentettem ki
-Vásárolni? De nincs pénzem. - mondta kissé kétségbeesetten
-Tudom. Ezért megyek veled.
-De nem akarom, hogy bármit is vegyél nekem. - állt meg
-Ha ettől jobban érzed magad, majd megadod, ha tudod.
Még
mindig bizonytalanul álldogált a járda szélén, én pedig odasétáltam
hozzá. Megálltam előtte, majd kérődző tekintettel rá néztem.
-Mindenképp megadnám, de hogyan, amikor nincs munkám? - kérdezte félve
-Ezért
mondtam, hogy majd amikor tudod. Figyelj, segíteni szeretnék, de
hagynod kell. Veszünk néhány ruhát, aztán Lauren biztos szívesen segít
nekünk állást keresni. Megoldjuk, ha csak nem szeretnél visszamenni a
szüleidhez.
-Azt semmiképp. - mondta határozottan - Tényleg nagyon köszönöm. Nem tudom, hogyan fogom ezt valaha is meghálálni.
Elmosolyodtam,
majd végre tovább indultunk. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is
vagyok vele ilyen kedves, de még azóta sem tudok rá választ adni.
Viszont már nem tudok kimászni belőle, mindenképp segítenem kell rajta.
Lauren*
Miután Luke és Nicole elindultak vásárolni, becaflattam Ashtonhoz. Befeküdtem mellé az ágyba, majd bekapcsoltam a TV-t.
-Baj van? - kérdeztem rá némi gondolkozás után
-Mégis
mi lenne? Hogy Luke idehoz valakit, akit nem is ismer? - kérdezte
fennhangon - Miért lenne baj? Elvégre mindig ezt csinálja és meg is
kérdezett minket.
-Az böki a csőröd, hogy segít valakin?
-Nem. Az zavar, hogy valaki olyanon segít, akiről semmit nem tud.
-Te nem vagy normális. - mondtam hitetlenkedve
-Annyira naivak vagytok. - zsörtölődött
Felállt,
majd dühöngve kiviharzott a szobából. Nem értettem, hogy mégis mi baja
van. Még csak nem is látta Nicolet. Nem, mintha én többet tudnék róla,
de még csak nem is látta őt, mégis ítélkezik. Remélem, ha majd beszélnek
egy
kicsit, rá jön, hogy mennyire idiótán viselkedett.
-Hogy hívják a csajt? - kiabált be Ashton
Válasz helyett kisétáltam hozzá. A nappaliban ült, ölében a laptoppal. Tudtam, hogy ebből már semmi jó nem sülhet ki.
-Remélem nem azért kérdezted, mert rá akarsz keresni. - néztem rá kérdőn
-De, pontosan azért. - válaszolt szemrebbenés nélkül
-Miért zavar ennyire, hogy itt van?
-Nem tudom, érzem, hogy valami nincs rendben vele. Mármint komolyan, hogyan tudta elveszíteni minden bőröndjét?
-Te nem hagytál még el semmit? - türelmetlenkedtem
-Persze, hogy hagytam már el apróságokat. De nem bőröndöket. - hitetlenkedett
-Megőrültél. - sóhajtottam nagyot
Nicole*
Nem
akartam, hogy Luke úgy érezze, kihasználom a kedvességét. Elképesztően
jól esett, amit értem tett. Nem hittem volna, hogy valaha ilyen
szerencsém lesz.
-Most már menjünk. - kértem meg Lukeot
-Nem szeretsz vásárolni? -fordult felém
-Nem szeretem mások pénzét költeni. - javítottam ki
-Mintha a te ötleted lett volna. - forgatta a szemeit - De jól van, ha tényleg ezt akarod.
-Köszönöm.
A
pénztárhoz siettünk, majd Luke kifizette azt a néhány holmit. Tényleg
nem akartam, hogy vásároljon nekem. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy
nem csak befogadott, de még költ is rám. Minél előbb munkát akartam
szerezni, ha lehetett, még inkább, mint eddig.
Még mindig a
fejemben motoszkált minden pillanatban, hogy ezidáig hogyan kerestem
pénzt. Azt a mocskos pénzt nem akartam odaadni neki. Egyébként sem lett
volna elég a ruhákra, másrészt pedig, mit mondanék neki, honnan
szereztem? Nem akarom, hogy bármit is megtudjon arról, ami ezelőtt
történt velem.
Miután visszaérkeztünk a lakásba, Lauren kedvesen
kérdezgetett rólam és a múltamról. Tényleg aranyos, de épp erre nincs
most szükségem. A hazugságok kitalálására. Luke útközben elmesélte, hogy
mit mondott nekik, amiért nem tudtam neki eléggé hálás lenni. Már az is
hatalmas dolog volt, hogy szállást ajánlott, most pedig még ebben is
segít. Valószínűleg sejti, mennyire nehéz lenne erről beszélnem.
Ráadásul még a felét sem tudja.
-Van egy apró szoba a folyosó végén. Nem túl nagy, de..
-Nekem pont elég. - szakítottam félbe Laurent - Köszönöm.
Elmosolyodott, majd segített kicsit összepakolni a szobában.
Amikor
már egyedül rendezgettem, kopogásra figyeltem fel. Azonnal beinvitáltam
az illetőt, aki minden kétséget kizárva a híres Ashton lehetett. Luke
mesélt róla pár szót, a hallottak alapján pedig életvidámnak és bolondnak
tűnt. Azonban, amikor besétált és komor tekintetét rám meresztette, még a hideg is kirázott. Mivel még nem
találkoztunk, gondoltam bemutatkozom. Felálltam és kezet nyújtottam,
azonban ő szótlanul bámult tovább.
-Ki vagy te? - kérdezte némi dühvel a hangjában
Kövit!!!! :)
VálaszTörlés