07.fejezet - A szavaknak súlya van

Sziasztok! Elég kevesen vagyunk, ahogy elnézem, de nem baj. próbálok minél érdekesebb részekkel szolgálni, hátha valakit megragad. Remélem sikerül kicsit több olvasót szereznem.:)

Ashton*

Nem akartam így viselkedni, de tényleg kezd kicsit kiakasztani, hogy Luke és Lauren ennyire megbíznak valakiben, akiről semmit nem tudnak. Úgy éreztem utána kell járnom. Be kell bizonyítanom nekik, hogy tévednek.
Ennek érdekében, miután Lauren egyedül hagyta őt a szobájában, úgy láttam itt az ideje, hogy kicsit többet megtudjunk róla. Bementem hát hozzá, ő pedig már-már túl kedvesen fogadott. Kezet nyújtott, én azonban nem mutatkoztam be neki. Éreztetni akartam vele, hogy nem örülök annak, hogy itt van.
-Ki vagy te? - tértem a lényegre
-Megtudtad volna pillanatokkal ezelőtt, ha nem lerohansz, hanem hagyod, hogy bemutatkozzak. - válaszolt kissé csípősen - Egyébként Nicole vagyok.
Hátat fordított nekem, majd folytatta a kipakolást. Így már kevésbé tűnt kedvesnek. Úgy látszik, csak kicsit ki kell hozni a sodrából. Talán így majd kimutatja a foga fehérjét.
-Tehetek érted valamit?
-Válaszolhatnál néhány kérdésemre.
Nem szólt semmit, csak sóhajtott egyet, majd rám sem figyelve tovább pakolgatott.
-Honnan jöttél? - tettem fel az első kérdésem
-Mi bajod van velem? - nézett rám dühösen - Nem is ismersz.
-Épp ez a probléma. - adtam rá okot - Befurakodsz, mintha évek óta ismernél minket, közben nem vagy más, csak valami szakadt koldus, aki kihasznál másokat.
Nagyot nyelt, majd alsó ajkát harapdálva összeszorította szemeit és kirohant. Fogalmam sincs hová mehetett, nem siettem utána. Lehet, hogy erősek voltak a szavaim, de tényleg így éreztem. Elvittek tőle mindent, de mégis ki az, aki egy másik városba jön anélkül, hogy legalább egy éjszakára szállodában foglalna helyet? Mit remélt? Hogy majd leszáll a gépről és mindent elé dobálnak?
Kicsit zavartan sétáltam ki a szobájából, amikor Luke mérges tekintetével találtam szembe magam.
-Mi a francot mondtál neki? - esett nekem
-Honnan veszed, hogy én vagyok az oka?
-Mert onnan rohant ki, ahonnan épp te is jössz. Mi a fene történt? Nem próbálnád meg elviselni? Nem kértem, hogy legyetek puszi pajtások, de alig egy napja van itt és te már is elüldözted őt.
Meg sem várva a magyarázatom, sarkon fordult és eltűnt. Tényleg nem kellett volna ilyen durvának lennem, de már nem szívhatom vissza.

Nicole*

Próbáltam a lehető legnormálisabban viselkedni Ashtonnal, hogy ne legyen oka arra, hogy ne kedveljen. Megértem, hogy nem nézi jó szemmel, ha valaki olyan költözik be hozzájuk, akiről semmit nem tudnak, de azt hiszem, kicsit túlzott. Nem érzi a szavak súlyát. Viszont nem az bántott a legjobban, ahogyan beszélt velem, hanem az, hogy igaza volt. Ugyan nem állt szándékomban kihasználni senkit, mégis csak egy szakadt koldus vagyok. Úgy éreztem, tényleg nem vagyok jó helyen, de nem hagyhattam, hogy Ashton ennyivel elijesszen. Nem engedhetem, hogy úgy érezze, nyert ügye van. Be kell bizonyítanom neki, hogy téved.
Most azonban nem tudtam másra gondolni, csak a húgomra. Kirontottam a házból, majd pár sarokkal messzebb, egy rozoga padra ültem. Felfoghatatlan érzés volt, hogy most már nem kell itt töltenem minden percem. Úgy éreztem van némi esélyem arra, hogy mindent rendbe hozzak. Újra reménykedtem. Ezért sem engedhetem, hogy egy ember elijesszen mindettől. Talán soha nem lesz még egy ilyen lehetőségem. Már pedig tényleg nem hagyhatom cserben Vonniet.
-Szia. - zökkentett ki gondolatmenetemből Luke
Nem kellett neki túl sok idő, hogy megtaláljon. Pedig most egy kis egyedüllétre volt szükségem. Mégsem mondhatom azt neki, hogy hagyjon békén, hisz gyakorlatilag megmentette az életem.
-Szia. - sóhajtottam nagyot
-Ne foglalkozz vele. Kissé gyerekes és nehezen bízik meg az emberekben. - legyintett
-Jól vagyok, csak egy kicsit rosszul esett, hogy meg sem próbált megismerni.
-Idővel megbékél majd, csak kell neki egy kis idő. - vigasztalt feleslegesen
-Nagyon köszönök mindent. Komolyan. - fordultam felé őszintén
-Bízom benne, hogy nem fogsz átverni. Ha pedig mégis, abból tanulni fogok. - vont vállat
-Ezek után eszembe sem jutna keresztbe tenni neked. - nyugtattam meg
-Ezt örömmel hallom. Egyébként hidd el, Lauren megkedvelt és ahogy ismerem, most épp leteremti Ashtont. - nevetett
Elmosolyodtam, de nem örültem neki. Nem akartam, hogy azért veszekedjenek, mert Ashton a fejemhez vágott néhány olyan dolgot, ami mellesleg még igaz is. Hiába nem tudta még a nevemet se, rendesen beletalált a szavakkal.
Még néhány percet a padon ülve töltöttünk, szótlanul. Majd Luke megindult, én pedig követtem őt. Eközben jöttek a kérdések. Arra még tudtam válaszolni, hogy hova jártam iskolába és mi szerettem volna lenni, ha nem történik mindez. Arra viszont már nem tudtam mit mondjak, hogy visszaakarok-e menni az apámhoz. Egyértelműen nem volt a válaszom, de ekkor eszembe jutott anya. Hogy még mindig az elmegyógyintézetben fekszik, hasonló sorson a húgommal. Eközben pedig apa ki tudja hol császkál és issza le magát a sárgaföldig. Remélem soha többé nem kerül a szemem elé.

Lauren*

Épp a szobában pihentem, amikor hirtelen ajtócsapódást hallottam. Nem tulajdonítottam neki jelentősebb figyelmet, azon voltam, hogy kipihenjem magam. Ma éjszaka én is dolgozom és kibírhatatlan néhány alak a bárban.
Ahogy folytattam a semmittevést, Luke dühös hangja ütötte meg a fülem. Nem igazán értettem a szavait, ugyanis szólt a TV, de az eléggé egyértelmű volt, hogy jelenleg jól leteremt valakit. Az az érzésem támadt, hogy az a valaki Ashton és biztos voltam benne, hogy valami nagy hülyeséget csinált, hisz Luke egész nyugodt természetű.
Nem tartott sokáig, de nem tudtam, kimenjek-e megnézni, mégis mi folyik. Amikor már rászántam magam, hogy felálljak, Ashton szúrós tekintettel vágta be maga után a szobánk ajtaját, majd ledobta magát mellém.
-Mi történt? - érdeklődtem
-Semmi. - válaszolt ingerülten
-Luke nem kiabált volna a semmiért. - húztam fel a szemöldököm
-Nicole megharagudott és elrohant. - válaszolt szűkszavúan
Nem kellett mondania, így is megértettem, hogy mindennek ő volt az oka. Nem akartam rákérdezni, mert éreztem, hogy Luke kiosztása után most arra vágyik a legkevésbé, hogy én is neki essek, de így nem fog észhez térni.
-Gondolom oka volt rá. Miért nem próbálod meg elviselni?
-Ne kezd te is, rendben? Elég volt Luke lebaszása is. - nyugtalankodott
Felállt, majd körbe járta a szobát.
-Elhiszem, de igaza van és ha rád hagyjuk, sosem fogod abbahagyni.
Felém fordult, haragos tekintete szinte égetett. Azonban nem hagyhattam félbe.
-Csak tessék, mondjad nyugodtan. - tárta szét karjait
Próbáltam úgy tenni, mintha nem is mondott volna semmit, nem hiányzott, hogy idegbetegen menjek dolgozni.
-Esélyt sem adtál neki. - kezdtem bele
-Szerinted miért nem? Te örömmel néznéd, ha valaki befurakodna a házadba? - esett nekem
-Nem tűnt fel, hogy én is itt élek? Nicole ugyanúgy az én házamba is költözött és képzeld, nem zavar. Szarban van és segíteni akarok neki. Vagy ha már nem is áll szándékodban könnyebbé tenni az életét, legalább ne baszogasd.
-Jól van.
Mélyet sóhajtott, majd kiment a szobából. Hiába vergődik, tudom, hogy igazunk van. Remélem, ha lehiggad, rá jön, hogy mennyire értelmetlen volt ez az egész.

Luke*

El sem hiszem, hogy Ashton idáig elment. Megérteném, ha nem kedvelné, hisz nem lehet mindenkit szeretni, de akkor legalább ne esett volna neki. Alig egy napja van itt és már is ezzel indít. Mit hihet most Nicole? A helyében elgondolkodnék, de remélem, ha meg is fordult a fejében, hogy esetleg nem jön vissza, hamar elfelejtette.
Miután úgy éreztem, talán már Ashton lenyugodott, haza mentünk. Kicsit tartottam tőle, hogy nem igazán vette figyelembe, amit mondtam neki, de bízok benne, hogy megpróbálja nem elrémíteni innen Nicolet a gyanakvásával.
-Minden rendben? - rohanta le Lauren Nicolet, amint megékeztünk
-Persze. - erőltetett az arcára egy mosolyt
-Ashton? - kérdeztem, miközben körbe néztem
-Jó kérdés. - sóhajtott nagyot - Talán a kertben. - vont vállat
Hagytam, hogy Nicole most kicsit kibeszélje magát Laurennek. Talán nem bízik meg egyikünkben sem, de mégis más egy lánynak elmesélnie, hogy érzi most magát ezek után. 
Néhány szem szőlővel a kezemben a kertbe mentem, hogy megkeressem Ashtont, de a környéken sehol nem láttam. Visszamentem a házba és minden zugot bejártam, de semmi. Végül úgy döntöttem felhívom, azonban nem reagált. Ha rám nyomta volna a telefont, akkor megértem és legalább tudom, hogy nem óhajt velem beszélni. De megvárta, míg én rakom le. Kezdtem kicsit aggódni, ötletem sem volt, mit csinálhat jelenleg.
-Lányok, van egy kis gond. - mentem vissza hozzájuk a konyhába
-Mi történt? - kérdezte kétségbeesetten Lauren
-Nem találom Ashtont és hiába hívom, nem reagál.
Nicole lepattant a székről, majd zaklatottan kezdett el fel-alá járkálni.
-Mit csináljunk? - kérdezgette
Lauren elé állt, majd kezeit a vállára téve megállította őt és a szemébe nézett.
-Először is nyugodj meg. Valószínűleg semmi komoly. Ha gondolkodni akar, mindig eltűnik, szerintem a telefonja is le van némítva, azért nem vette fel. Vagyis bízom benne. - hadarta el
Elengedte Nicolet, majd leült a nappaliban. Végül azt láttuk a legjobbnak, hogy kicsit várunk, megpróbáljuk elérni és ha nem sikerül, utána megyünk.
Készülődtünk, hogy bejárjuk Ashton után a környéket, amikor ajtócsapódásra lettünk figyelmesek. Mindannyian egyszerre rohantunk a zaj felé, majd megkönnyebbültünk, amikor megláttuk ott a keresett személyt. Épp a telefonját babrálta, majd felpillantott ránk.
-Jézusom, talán hiányoztam? -lepődött meg
-Jó lett volna, ha szólsz, mielőtt eltűnsz. - ölelte át Lauren
-Csak sétáltam egyet. - puszilt a hajába
Leültük a konyhában, majd tekintetem néha Nicolera tévedt. Kissé össze volt zavarodva, kellemetlenül érezhette magát. Azon voltam, hogy tartsam benne a lelket, úgyhogy hanyagul végig simítottam a hátán, mire rám nézett.
-Nyugi. - suttogtam hitetlenkedő mosollyal
Viszonozta a gyenge szájhúzást, majd újra a fészkelődő Ashtonra szegezte tekintetét.
-Gondolkodtam. - sóhajtott nagyot, majd leült
Nicolera vetette tekintetét, aki kissé meglepődve és tartózkodóan emelte fel kezeit az asztalról, majd kulcsolta össze őket a combján. Mindannyian érdeklődve vártuk, hogy Ashton folytassa.