11.fejezet - Videóchat

Sziasztok! Elég régóta nem jelentkeztem új résszel, erre azonban megvolt az okom. Részben azért késtem ennyit, mert úgy tűnt, túl sok mindenki nem érdeklődik a sztori iránt. másrészt pedig volt egy kisebb vihar a városunkban és pár napra elment a net. De majdnem 3hét után itt vagyok a 11.fejezettel és bízom benne, hogy megugrik egy kicsit az olvasók száma. Ahogy elnéztem, pár rendszeres látogatóm már akadt azóta, remélem ez nem fog csökkenni. Jó olvasást!:)

Ashton*

Most, hogy azt színlelem, megbékéltem Nicolelal, sokkal könnyebb szóba elegyednem vele. Viszont eddig gyakorlatilag semmit nem tudtam meg róla, tehát ideje lenne kicsit belefolynom.
-Segítsek még valamit? - hajtott össze még egy pólót Nicole
-Nem, köszi. - gondolkozott el kicsit Lauren
-Rendben, akkor majd jövök. - mondta sietősen - El kell még intéznem pár dolgot.
Gondolkodóba estem. Menjek utána? Vajon miket akar elintézni? Ha valami személyes dolog, arról tudnom kell.
-Várj, Nicole! Én is megyek. - rohantam utána
Arcára meglepődöttség ült ki. Ajkait harapdálta, majd miután felhúztam a cipőm és rá pillantottam, eleresztett egy félszeg mosolyt. Biztos voltam benne, hogy amint megfordult, ezt a mosolyt szemforgatásra cserélte. Úgy éreztem nyert ügyem van.
-Merre mész? - érdeklődött
-A postára. Te?
-A kávézóba a kulcsokért. Reggel én nyitok.
Remélem nem csak ennyit akar elintézni. Pár dologról volt szó, nem egy ilyen apróságról, amit akkor is elintézhetett volna, amikor Laurennel vásárolt.
-Mióta vagytok együtt? - rángatott ki a gondolataimból
-Három éve. - válaszoltam szűkszavúan
Egyre csak azon töprengem, mit kérdezhetnék. Nem akartam gyanakvónak tűnni, de valamit lépnem kellett, hisz az a célom, hogy kiderítsem mit titkol. Ez viszont nem fog menni, ha az én kapcsolatomról kérdezősködik.
-Te jársz valakivel?
Próbáltam nem túlságosan eltérni a témától, nehogy azt érezze, faggatózom. Szépen lassan elkanyarodok majd a tárgytól, hátha kinyefeg valamit.
-Nem. - nevetett fel hitetlenkedve
-Miért olyan vicces? Talán nálatok senki nem hívott randira?
-Nálunk? - ráncolta össze a szemöldökét
-Igen. Ahonnan jössz, ott nem randiztak az emberek?
-Hogy úgy. - bólintott nagyot - Hirtelen nem értettem mire célzol. Nem voltunk ennyire lemaradva. - nevetett fel röviden
-Honnan jössz egyébként?
Most már tényleg úgy éreztem, hogy megtudhatok valamit. Ha elárulja hol is lakott ezelőtt, kicsit kérdezősködhetek a városról. Ha belebukik legalább egy dologba, akkor biztosan nem ott élt.
-Philadelphiából. - gondolkozott el
-Olyan messziről? - lepődtem meg - Miért pont Londonba?
-Nem is tudom. - vont vállat - Talán a lehetőségek miatt.
Csak bólintottam egyet, majd szótlanul tovább sétáltunk. Nem tudtam eldönteni, az igazat mondja-e, vagy talán csak ennyire jól színészkedik? Azonban hirtelen nem jutott eszembe több olyan kérdés, amivel talán kicsit kicsikarhatnék belőle. Egyenlőre inkább csak arra kellene törekednem, hogy teljesen megbízzon bennem.

Luke*

Kissé idegesen léptem az e-mailjeim közé a délután folyamán. Néhány hete vagyunk itt Ashtonnal, de már körülbelül két éve tervezzük, hogy továbbtanulunk. Így nekiláttunk a spórolásnak. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű munkát találnunk, így azt tettük, amit a legjobbnak láttunk. Mielőtt elköltöztünk, pár állásajánlatra elküldtük az önéletrajzunkat és miután idejöttünk, szintén megtettük. A spórolt pénzünkből tudtuk, hogy kihúzzuk egy ideig, ha nem költekezünk túlzottan, de úgy láttam kezdünk kifogyni. A múlthéten írtunk még néhány e-mailes jelentkezést, de az utóbbi napokban egy válaszunk sem jött. Reméltem, hogy most van rá némi esély.
Összeszorított ajkakkal léptem be a fiókomba és kicsit megkönnyebbülve láttam, hogy érkezett négy üzenetem. Azonban még nem nyugodtam meg, hisz lehet bármi más is.
A bejövő üzenetekre léptem és négyből három tárgya a munka volt. Az utolsó valami hirdetés,nem is igazán foglalkoztam vele. Izgatottan nyitottam meg az első levelet, majd figyelmesen olvasni kezdtem. Visszautasítottak. Ez kicsit szíven ütött. Aggódtam, hogy talán a többiben is ez áll.
A következő kettőben azonban behívtak egy interjúra.
-Igen! - kiáltottam fel örömömben
A szobából kilépő Lauren összeráncolta szemöldökeit, majd lassú léptekkel közelített felém.
-Tudom, hogy szeretsz, de visszafoghatnád magad, csak kijöttem a szobából. - jegyezte meg, miközben elsétált mellettem a konyháig
-Poénos. - nevettem - Visszaírt két cég, behívtak egy állásinterjúra.
-Komolyan? - sietett be a nappaliba - Ennek nagyon örülök. - ölelt meg
-Hát még én. - öleltem vissza
Leült mellém, majd gyorsan ő is átfutotta a leveleket. Kissé aggódó, némileg mégis boldog szemekkel pillantott rám a sorok gyors átböngészését követően.
-Szerinted Ashtont is behívták? - kérdezte félve
-Nem tudom, nézzük meg. - vontam vállat
Átadtam a laptopot Lauren ölébe, aki pillanatok alatt belépett Ashton fiókjába. Türelmetlenül várta, hogy betöltsön, majd amikor meglátott két üzenetet, hatalmas mosoly csúszott az arcára. Ashtont csak egy állásinterjúra hívták be. Oda, ahonnan engem elutasítottak. Örültem, hogy legalább egy neki is összejött, de még elégedettebb leszek, ha mindkettőnknek sikerül.
-Annyira örülök. - ugrott a nyakamba
-Hívjuk fel Ashtont. - kaptam a telefonomhoz
-Jó ötlet. - mondta izgatottan

Nicole*

Már épp sorban álltunk a postán, amikor a csendes helyen Ashton telefonja csörögi kezdett. Összerezzent a meglepődöttségtől és kissé talán kínosnak is érezte, hogy mindenki őt nézi. Ügyetlenkedve nyúlt a mobilért a zsebébe, majd a füléhez emelte.
-Mi történt? - kérdezte már higgadtabban
Megmosolyogtam a dolgot, nem hittem, hogy fogom Ashtont némileg kipirult arccal látni. Újra előre fordultam, majd haladtam a sorral.
-Komolyan?
Boldog hangja a szinte levegővételt sem hallató épületben már majdnem kiabálásnak hatott. Mikor ismét szinte mindenki rá emelte kissé rosszalló tekintetét, ajkait beszippantva próbált csendesebben beszélgetni.
-Ezt meg kell majd ünnepelnünk. - mondta elégedetten - Nem baj, azt is. Megyek nem sokára, szia. Én is szeretlek. - köszönt el a hívójától - Úgy néz ki lesz munkám.
-Tényleg? - fordultam felé - Ez remek, örülök. - mondtam mosolyogva
-Valószínűleg megvacsorázunk valahol, velünk tartasz?
-Nem hiszem, reggel dolgozom. - húztam a szám - Talán legközelebb.

Hála Ashtonnak, ma sem sikerült meglátogatnom anyát. Pedig már tényleg jó lenne, de szinte egész délután a nyomomban volt. Alig vártam, hogy végezzünk és haza érjünk. Ki kellett találnom néhány dolgot, hogy ne gyanakodjon. Ennek fejében lett egy új pólóm, bementem a kávézóba a kulcsokért, voltam a postán és vettem egy körömlakkot. Fárasztó délután volt, főleg Ashtonnal a nyakamban, de legközelebb, amint kapok az alkalmon, elmegyek. Holnap munka után valószínűleg lenne időm. Minél közelebb kerülök ahhoz, hogy újra láthassam anyát, annál idegesebb és figyelmetlenebb leszek. Kellene valaki, aki tartja bennem a lelket. Valaki, akinek elmesélhetek mindent anélkül, hogy ítélkezne.
-Luke?! - emeltem rá tekintetem, amint megjelent a közelemben
-Tessék? - kérdezte segítőkészen
-Kölcsönkérhetném később a géped egy kis időre?
-Persze, nyugodtan. - mondta szinte gondolkozás nélkül - Ha esetleg elfelejteném látható helyen hagyni, akkor valahol a szobámban lesz.
-Rendben, köszönöm.
-Ugyan már. - legyintett - Tényleg nem jössz ünnepelni?
-Ünnepelni? - illetődtem meg
-Ashton nem mondta? Kitalálta, hogy menjünk el vacsorázni, amiért behívtak minket állásinterjúra. Mondtam, hogy hülyeség, hisz ezzel még semmi nem dőlt el, de nem nagyon érdekelte. - nevetett hitetlenkedve
-Most már emlékszem, mondta, hogy szeretne ünnepelni, de holnap én nyitok a kávézóban, úgyhogy szeretnék pihenni.
-Persze, megértem. - mosolygott kissé csalódottan - Azért remélem, ha megkapjuk a munkát, velünk tartasz.
-Mindenképp. - mondtam biztatóan
-Remek. - mosolygott, majd tovább sétált a konyhába
Örültem, hogy ilyen könnyen megtudtam szerezni a gépét. Mivel a családom esélytelen volt arra, hogy kiöntsem a szívem és esetleg tanácsot kérjek, nem jutott más eszembe. Ami azt illeti, hónapok óta nem beszéltem Emmával. Azt hiszem nagyon szerencsésnek érezhetem magam, ha egyáltalán hagyja, hogy megmagyarázzam, miért nem kerestem az utóbbi időben.
-Mehetünk? - lépett boldogan a nappaliba Ashton
-Komolyan? - nézett a konyhában ülő Lukera Lauren - Eszel, mielőtt elmegyünk vacsorázni?
Luke csak tele szájjal, lassan vállat vont, majd felállt. Elköszöntek tőlem, majd elindultak. Azonnal kaptam az alkalmon, berohantam Luke szobájába, majd a laptop keresésére koncentráltam. Úgy éreztem nem lesz könnyű dolgom, mivel Luke szobája inkább hasonlított egy harcterepre, mintsem egy tinédzser szobájára. Mindezek ellenére a laptop az ágyon pihent, egy halom ruha alatt. A szobámba siettem, majd az ágyra telepedtem. Bejelentkeztem a chat fiókomba, majd mielőtt videóhívást kezdeményeztem volna, írtam Emmának. Biztos akartam lenni benne, hogy otthon van. Megmagyarázhatatlan öröm fogott el, amikor néhány perc múlva visszaírt.
-Szia. - köszönt kissé dühös tekintettel
-Szia. - üdvözöltem elcsukló hangon
A sok rossz után ő szóba állt velem. Nem tudta, hogy miért nem kerestem hónapok óta, mégsem fordított nekem hátat.
-Tudom, hogy rég nem kerestelek és rettenetesen sajnálom, de azt hiszem jó okkal szolgálhatok rá. - törölgettem a könnyeim
-Úristen, Nicki, mi történt? - rémült meg
-Ezek csak öröm könnyek. - mosolyodtam el - Legalább is azt hiszem. Csak boldog vagyok, hogy szóba állsz még velem.
-Még. - mondta ridegen - Ha elmeséled miért nem írtál egy rohadt levelet sem, mióta legutóbb beszéltünk, kiderül, hogy még mindig beszélek-e veled.
-Nos, Laura halálával indult az egész. - kezdtem a legelején - Aztán apám az iváshoz fordult.
-Várj, hol vagy most? Nem emlékszem hasonló szobára a házatokból. - ráncolta össze szemöldökét
-Oda is mindjárt eljutunk. Tehát apa inni kezdett, anya pedig beteg lett.
-Beteg? - kérdezte kissé hitetlenkedve
-Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy furcsán viselkedik?
-Mikor Laura ruháit mosta? - kérdezett vissza, mire aprót bólintottam - Igen, akkor beszéltünk utoljára.
-Igen. - sütöttem le a fejem - Nem volt hiábavaló az aggodalmam. Anya beleőrült abba, hogy Laura meghalt. Jelenleg egy elmegyógyintézetben van.
-Elmegyógyintézetben? - kerekedtek ki szemei - El sem hiszem.
-Én sem. Főleg, hogy én vittem oda. Vonniet pedig egy árvaházba.
A könnyeim szüntelenül folytak végig az arcomon, nem bírtam magamban tartani. Újra magam előtt láttam mindent. Apa dühös tekintetét, anya zavart pillantásait és Vonniet, amint próbálja felfogni, hogy mi is történik körülötte. Nem tudtam feldolgozni, hogy a családunk szétesett. Nem voltunk elég erősek. Talán soha nem is voltunk egy család.
-Oh, drágám, bár ott lehetnék és megölelhetnélek. - lábadt könnybe Emma szeme is
-Itt még nincs vége. - ráztam meg a fejem - Uramisten, annyira nehéz erről beszéltem.
A plafonra emeltem tekintetem, próbáltam kicsit megnyugodni. Nem voltam benne biztos, hogy elmondjam Emmának, mivel is kerestem a pénzem, de úgy éreztem tudnia kell. Megérdemli, hogy mindenről tudjon.
-Ne haragudj, csak egy perc. - kért elnézést - Addig próbálj megnyugodni.
Csak levegő után kapkodva bólintottam, majd próbáltam összeszedni magam. Emma suttogott, de még így is hallottam, miről beszél.
-Mehetünk? - kérdezte egy számomra még ismeretlen srác
-Sajnálom, de a ma este mégsem jó. Tényleg ne haragudj, de a barátnőmnek szüksége van rám. Áttehetnénk holnapra? - kérlelte Emma
-Rendben. - egyezett bele nehezen
-Köszönöm és tényleg sajnálom.
Még pár pillanatig csak a szobát bámultam Emma íróasztala mögül. Összeszedettebben jelent meg a monitor előtt, figyelmét rám szentelve.
-Ki volt az? Ne mondd, hogy miattam lemondtál egy randit. - néztem rá reménykedve
-Pedig de, törődj bele. - mondta magabiztosan - Ma este csak rád figyelek.
-Köszönöm. - hálálkodtam - De utána mindent el kell mesélned.
-Rendben. - mosolyodott el - Hol jártunk?
-Ott, hogy Vonniet árvaházba adtam.
-Mit csináltál utána? Haza mentél?
-Dehogy. - forgattam a szemem - Soha nem megyek oda vissza.
-De akkor mégis hol éltél? Rokonaid nem élnek a városban.
-Tudom. - sóhajtottam nagyot - Jó pár hétig hajléktalan voltam.
-Hajléktalan? Nicki, el sem tudom mondani, mennyire szerettem volna melletted lenni.
-Tudom, hogy ha tehetted volna itt vagy és nekem ez bőven elég. De a rémálom nem ért itt véget. - szorítottam össze ajkaimat - Már nem maradt sok pénzem, állást viszont senki nem volt hajlandó adni.
Szemeim lehunytam, alsó ajkam harapdálni kezdtem. Úgy éreztem ismét az út szélén állok megalázva és kiszolgáltatottan. Nagyon nehezemre esett erről bárkinek is beszélni, hiába volt az a legjobb barátnőm.
-Nicole? - kérdezte kissé aggódva Emma - Minden rendben?
-Kérlek, ne ítélj el. - sírtam arcomat kezeim közé temetve
-Dehogy, ilyen eszembe sem jutna. - ellenkezett
-De, ha meghallod mivel kerestem pénzt, el fogsz ítélni.
-Nicole, túl sok mindenen mentél keresztül, hogy bármi miatt elítéljelek. - nyugtatott
-Kiálltam prostinak.
A könnyeimtől csak homályosan láttam a monitort, így Emma arcát nehezen tudtam csak kivenni.
-Ennél sokkal több kell ahhoz, hogy elítéljelek. - mondta biztatóan
Nem akartam elhinni. Arra számítottam, hogy talán szó nélkül kilép a beszélgetésből, esetleg nekem esik. De nem így tett. Megértette, min mentem keresztül. Ez nekem jelenleg a világot jelentette, szükségem volt valakire, aki mellettem van.
-Köszönöm.
-Ne köszöngess, inkább mesélj, hol vagy most? - érdeklődött
-Valaki befogadott. - folytattam a történetet kevésbé felzaklatottan
-Valaki? Ugye nem valami őrült? Mondd, hogy nem egy perverz idióta.
-Eléggé őrült, de semmiképp sem perverz. - nevettem
-Ezt örömmel hallom. Hogy hívják?
-Luke. - mosolyodtam el - Hihetetlen, mennyire kedves és segítőkész. Mintha tudta volna, hogy aznap ott leszek, azon a padon.
-Padon? Elmesélnéd, hogy is történt ez az egész? - kíváncsiskodott
-Épp enni készültem sírás közben, amikor felém nyújtott egy zsebkendőt. Aztán leült mellém és beszélgetni kezdtünk.
-Várj, elmondtad neki, hogy kerültél oda? - szakított félbe
-Nem. Azt mondtam, hogy apám inni kezdett és egyszer, mikor hazamentem azt láttam, hogy kiabál anyával és megüti. Ezután pedig elszöktem otthonról.
-Egyedül lakik? Vagy a szülei is ilyen segítőkészek?
-Nem, az egyik barátjával és a barátnőjével él. A barátja, Ashton elég gyanakvó típus. Első nap konkrétan nekem esett és faggatni kezdett, majd koldusnak nevezett, aki befurakodik hozzájuk.
-Bunkó. - mondta rosszallóan - A barátnője?
-Lauren nagyon kedves, rád emlékeztet. - mosolyodtam el - Szókimondó, de nagyon aranyos. Ő és Luke tették helyre Ashtont, aki elnézést kért és azt hiszem kezd megbékélni velem.
-Azért nem bánnám, ha nem bíznál meg bennük túlságosan. Valamint, ha nem cserélnél le Lorára.
-Lauren. - javítottam ki
-Tudom, de féltékeny vagyok. - nevetett - Ők is azt hiszik, hogy elszöktél otthonról?
-Nem. - ellenkeztem - Luke úgy érezte Ashton még paranoiásabb lenne, ha erről hallana, így kitalálta, hogy most érkeztem Londonba repülőgéppel, de minden cuccom eltűnt a reptéren.
-Elmés. - mondta elismerően - Milyen, hogy egyszerre két alteregót is el kell játszanod?
-Nagyon nehéz. - sóhajtottam - Napok óta meg akarom látogatni anyát, de valami, vagy valaki mindig megakadályoz benne.
-Remélem minél előbb összejön. Azt hiszem jót tenne, ha látnád, hogy jól van.
-Biztos vagyok benne.

Még legalább két órát beszéltem Emmával, akiről kiderült, hogy nagyon könnyen beilleszkedett New Yorkban. Ami azt illeti, a fiú, akivel lemondta miattam a randit, a barátja volt. Két hónapja vannak együtt és Emma elmondása szerint álompasi. Nagyon örültem neki, hogy boldog, de annak még jobban, hogy valakinek kipanaszkodhattam magam és elmesélhettem, miken mentem keresztül.
Miután kikapcsoltam a gépet, Luke szobájához sétáltam és bekopogtam.
-Köszönöm. - nyújtottam át neki, miután beinvitált
-Nincs mit. - mosolyodott el
-Milyen volt a vacsora? - érdeklődtem
-Kellemes. - gondolkozott el egy kicsit - De, ha munkát kap egyikőnk, azt biztos nem így ünnepeljük meg.
-Miért?
-Nem a mi világunk. - vont vállat - Csendben ülni egy puccos helyen.
-Értem. Örömmel hallom, mert én sem vagyok odáig érte.
-Mondhattad volna. Akkor kitalálunk valami mást és te is tudsz jönni.
-Nem, tényleg dolgoznom kell holnap. - ellenkeztem - Úgy sem mentem volna.
-Mégis fent vagy. Mindegy lett volna, ha velünk jössz.
-Nem hittem, hogy eddig ébren leszek. Legközelebb, tényleg. Jó éjt.
-Neked is. - mosolyodott el

A nyolc óra munka közben csak arra tudtam figyelni, mikor jön már leváltani Fred. Minél előbb el akartam szabadulni innen, hisz semmire sem tudtam rendesen figyelni. Nem raktam rá a turmix gépre a fedelét számtalanszor, összekevertem a rendeléseket és még a pólómat is kifordítva sikerült felvennem.
-Végre. - fújtam nagyot, amikor belépett az ajtón
Megvártam, míg lecseréli a felsőjét és felteszi a kötényt, majd villámgyorsan hátra rohantam. Csak a kötényemet akasztottam a helyére, nem izgatott, hogy a kávézós pólóban látnak az utcán. Csak odaakartam már érni az intézetbe.
-Rohanok, szombaton jövök. - nyomtam Cheryl kezébe a kulcsot
Azt hiszem a megilletődöttségtől még megszólalni sem volt ideje. Csak az utcára rohantam, majd az elmegyógyintézet irányába indultam. Amint esélyem volt rá, taxit fogtam, így hamarabb a helyszínre értem. Miután kifizettem a fuvart, kissé félve álltam meg a hatalmas épület előtt. Erre vártam napok óta és most csak pár lépés választ el tőle.
Elindultam az ajtó felé. Kívülről az élet egyetlen apró jele sem látszott a létesítményen. Kezdtem kicsit kételkedni, hogy megtalálom majd itt az anyám, vagy bárki mást. Mégis megállíthatatlanul haladtam az ajtó felé. Amint odaértem, lábaim remegni kezdtek, a gyomrom pedig fel-alá liftezett. Úgy éreztem mindjárt hányni fogok, mégis beléptem. Rögtön a bejárattal szemben a recepciós pult mögött ült egy idős nő. A fülén telefonnal, valamit nagyon hevesen próbált elmagyarázni a vonal másik végén valakinek. Körbe néztem. Balra egy nagy terem volt, tele emberekkel és tetőtől-talpig fehérbe öltözött ápolókkal. Jobbra pedig ajtók egy végtelennek tűnő folyosón.
A recepcióhoz léptem volna, amikor a semmiből előttem teremt egy körülbelül negyvenes éveiben járó férfi, komor tekintettel.
-Miben segíthetek? - kérdezte segítőkészen
-Látogatni szeretnék valakit. - mondtam kissé bizonytalanul
-Sajnálom, de ilyenre nincs lehetőség, csak előre egyeztetett időponttal.
-Csak egy perc lenne az egész. - kérleltem
-Sajnálom. - rázta a fejét ellenkezve
Csalódottan sütöttem le a fejem. Szemeim könnybe lábadtak, ajkaim harapdálásával próbáltam kordában tartani a sírást.
-Tim, a feleséged keres! - szólt oda egy ismeretlen hang
Felkaptam a fejem, a férfi, aki eddig előttem állt, eltűnt. Újra megközelítettem a pultot, ekkor viszont egy újabb ember állta utam. Kezet nyújtott, én pedig rá emeltem kissé türelmetlen tekintetem.
-Michael. - mutatkozott be