2014. augusztus 31., vasárnap

12.fejezet - Pánikroham

Szép jó napot mindenkinek! Közel két hetembe telt, de megérkeztem az új résszel. Ez a suli előtti kapkodás miatt van, de igyekszem majd gyakrabban frissíteni. Feltéve, ha ti természetesen tudatjátok velem, hogy érdemes. Tehát iratkozzatok fel, kommenteljetek és pipáljatok.:)

Nicole*

-Nicole. - ráztam vele kezet
Tovább léptem volna, hogy kikerülve őt a pulthoz jussak, azonban velem együtt mozdult.
-Segíthetek valamiben? - kérdeztem türelmetlenkedve
-Azt hiszem ezt a kérdést nekem kellett volna feltennem. - vigyorgott - De akkor kérdezek mást. Látogatóba jöttél?
-Bízom benne, hogy nem úgy nézek ki, mint aki közéjük való. - pillantottam a betegekre
-Szó sincs róla. - mért végig - Hidd el.
-Akkor szerintem egyet találhatsz.
-De hallottad, hogy nincs látogatás előre egyeztetett időpont nélkül.
-Honnan tudod, hogy nincs időpontom? És az a másik ember is. Még szinte be sem léptem, már nekem esett. - hitetlenkedtem
-Tim kicsit komolyan veszi a szabályzatot. Ráadásul nálunk elég ritkák a látogatások, szóval nem nehéz észben tartani, melyik napra várhatók. - magyarázkodott - Általában heteket, sőt van, hogy hónapokat kell várni, mire látogathatsz valakit, de ez a te szerencse napod.
-Ha ez szerencse nap, a legrosszabbat nem akarom megélni.
-Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, tudok segíteni?
-Azt, hogy valószínűleg te is odatartozol. - böktem a betegekkel teli szobára
-Komolyan mondom. - nevetett - Feltudnálak írni a látogatókhoz erre a hétre, amikor valaki más is jön. Mondhatnád, hogy esetleg elnézted a napot, ők pedig nem gyanakodnának, hogy hirtelen lett egy látogató.
-Mit kérnél érte cserébe? - sóhajtottam nagyot
-Azt majd később rendezzük, amikor szükségem lesz valamire. De tényleg ápoló vagyok, nem pedig őrült. - győzködött
-Jól van. - nevettem
-Nem akarom, hogy valami perverz baromnak nézz, ne higgy semmi ilyesmit. Eszembe sem jutna olyasmit kérni cserébe.
-Egy perverz barom talán épp ezt mondaná.
-Gondolod? - húzta fel egy fél mosollyal a szemöldökét
-Ha sorozatgyilkos lennék, biztosan nem azzal indítanék, hogy "Hé, figyeljen mindenki, embereket ölök."
-Igaz. - mondta elismerően - Megadod a számod?
-Azt mondod, ne nézzelek perverz baromnak, most meg elkéred a számom? - kerekedtek el szemeim
-Csak hogy értesíthesselek, ha sikerült elintéznem a dolgot. - mondta halkabban
-Ja, vagy úgy. - bólintottam nagyot - Inkább majd visszajövök.
-Tim valószínűleg fel fog ismerni. Ha kétszer tévesztenél napot, az már gyanús lenne.
-Meglehet. Akkor holnap délután? Megadom a kávézó címét, ahol dolgozom, gyere oda fél tizenkettőre.
-Rendben, mert nekem nincs életem, bármikor ráérek. - ironizált
-Van valami dolgod? Mert akkor áttehetjük.
-Nem, dehogy, csak vicceltem. - nevetett
A kezembe nyomott egy fecnit, majd egy tollat, amit a pultról csent el, alig észrevehetően. Felírtam a kávézó címét és nevét, majd a kezébe nyomtam.
-Köszönöm. - hálálkodtam
Csak elmosolyodott, majd hátat fordítottam neki és elhagytam az épületet. Kicsit megnyugodtam, hogy talán sikerül hamarabb elintézni a dogot. Mégis félek, hisz semmi sem garantálja, hogy Michaelnek összejön. Akkor pedig várhatok heteket, vagy akár hónapokat, hogy láthassam anyát. Azt hiszem már nem bírnám olyan sokáig.
-Szia. - rémisztett meg egy váratlan üdvözlés
-Szia. - köszöntem Lukenak
-Csak nem szellemet láttál? - nevetett
-Nem, csak megijedtem. - sóhajtottam
-Attól nem kell félned, hogy egy betörő rád köszön, valószínűleg nem szólna, mielőtt elviszi a TV-t.
-Igaz. - dobtam le a táskám a kanapéra - Többiek?
-Lauren dolgozik, Ash pedig állásinterjún.
-Te mikor mész?
-Holnap. - mondta kissé izgatottan
-Nem lesz semmi baj. - próbáltam nyugtatni
-Remélem.
-Figyelj, ha az nem jön össze, még mindig megpróbálhatod a másikat.
-És ha az sem sikerül? - aggodalmaskodott
-Miért ne sikerülne legalább az egyik? Egy kicsit legyél már derűlátó.
-Talán igazad van, kettőt csak nem szúrok el.
-Biztos, hogy nem.
-De ha mégis? - kapkodta a levegőt - Mi van, ha nem kellek nekik?
-Luke, csak nyugodj meg. - léptem elé
-Nem tudok. - rázta a fejét - Azt hiszem pánikrohamom van.
Ijedt arccal kapkodta a levegőt, én pedig olyannyira megijedtem, hogy a lábaim földbe gyökereztek. Nem tudtam, mit kell ilyenkor tenni, sosem volt még részem benne.
Luke a pultba kapaszkodva csúszott le a konyha padlójára, egyik kezét a mellkasára szorítva.
-Luke, Luke, csak nézz rám. - fogtam arcát kezeim közé - Nem lesz semmi baj. Csak nyugodj meg. Lélegezz velem.
Arcát nem engedtem el, nem akartam, hogy egy pillanatra is másfelé koncentráljon. Rémült tekintete engem nézett, próbált követni. Mély levegőket vettem, lassan. Bíztam benne, hogy ez segíteni fog.
Luke apránként felvette a tempómat és egyre jobban lett. A félelem azonban még mindig ott volt a szemében. A pánikroham elmúlt, kezei azonban remegtek. Amint kicsit magához tért, kezeim leemeltem arcáról és felállni készültem, ő azonban megakadályozta. Még mindig bizonytalan kezeivel magához húzott és megölelt. Gondolkodás nélkül viszonoztam a cselekedetét.
-Minden rendben. - simítottam végig a hátán
-Köszönöm. - hálálkodott
Karjai azt hiszem még tartottak volna, azonban lassan kezdtem elhúzódni tőle. Felsegítettem a földről, majd elindultam a fürdőszobába.
-Ezek gyakoriak? - fordultam vissza
-A pánikrohamok? - kérdezett vissza, mire bólintottam - Nem, még egészen kiskoromban megesett párszor, de olyan régen volt, hogy teljesen megfeledkeztem róla, ezért még jobban bepánikoltam attól, hogy pánikrohamom van. - próbálta elmagyarázni
-Értem. - mosolyogtam meg határozatlanságát - Megyek lezuhanyzok, addig nem lesz semmi gond?
-Nem, menj nyugodtan. - legyintett
Kicsit vonakodva hagytam magára, de végül elmentem lezuhanyozni. Siettem, hogy ha esetleg mégis történne valami, tehessek ellene.

Ashton*

Iszonyú izgatottsággal közelítettem meg az épületet, ahová állásinterjúra hívtak. Liftező gyomorral léptem be a terembe, miután beinvitáltak, de végül csak túl estem rajta. Az eredményt majd csak napok múlva kapom meg, hisz több jelentkezőt is meghallgatnak. Nagyon bízom benne, hogy nem szúrtam el semmit és megkapom az állást.
Mielőtt azonban hazamentem volna, beugrottam a bárba Laurenhez. Már a fáradságtól alig látott, de amint a látóterébe értem, örömteli csókkal üdvözölt.
-Hogy ment? - kérdezte izgatottan
-Azt hiszem egész jól. - sóhajtottam nagyot - Már csak az idegtépő várakozás.
-Azt már túl éled. - legyintett
-Mikor végzel? - váltottam témát
-Alig három órája érkeztem. - nevetett fel - Szerintem hét körül.
-Ne hozzak valami kaját?
-Nem, beugrottam a boltba, mielőtt jöttem. - utasította vissza - Mész még valahova?
-Nem, alig várom, hogy haza érjek.
-Akkor menj, otthon találkozunk. - nyomott csókot ajkaimra
-De olyan jó most így beszélgetni.
-Nem jobb lenne részeg emberek és zaj nélkül?
-Talán. - sóhajtottam
-Megyek nemsokára én is, pihenj egyet addig. - mosolygott
-Rendben, hívj, ha van valami.
Egy utolsó puszit lopott ajkaimra, majd sietett is a vendégekhez. Még mindig csekély izgalommal közelítettem a ház felé, majd gyakorlatilag beestem az ajtón, mikor a küszöbbe akadt a cipőm orra. Szerencsére a kilincsben megkapaszkodtam, így csak letérdeltem a földre, de azonnal fel is álltam. Halkan kinevettem magam, míg megszabadultam a lábbelimtől, majd egy pohár vízzel a kezemben a nappaliban elterülő Lukehoz csatlakoztam.
-Hogy ment? - kérdezte érdeklődve
-Egész jól. - vontam vállat - Néhány nap és kiderül, megkapom-e. Te holnap mész?
-Igen. - bólintott - De ne is beszéljünk erről.
-Miért? Történt valami? - kérdeztem aggódva
-Pánikrohamom volt. - mondta kissé félve
-Pánikrohamod? Jól vagy?
-Jól, Nicole itthon volt és segített, ahogy tudott.
Úgy hangzott, mintha Nicole önszántából sietett volna a segítségére, mégis valószínűnek tartom, hogy talán ő volt a kiváltó oka ennek az egésznek. Luke már évek óta nem élt át ilyet szerencsére, ez nem alakul ki csak úgy a semmiből.
-Mitől? Rossz hírt kaptál? - próbáltam kideríteni
 -Nem, csak Nickivel beszélgettünk és kicsit túlizgultam a holnapi állásinterjút. - magyarázkodott
-Hol van?
-A fürdőben. - mutatott hanyagul felé
Ismét csak igazam volt. De megint egyedül én látom, hogy Nicole mennyire nem idevaló.
Legszívesebben leteremtette volna, de akkor minden bizonnyal elszúrnám az utolsó esélyem is arra, hogy bármit megtudhassak róla.
Az enyhe dühöm és még az interjúról fennmaradt adrenalinom levezetésének érdekében úgy döntöttem futok egyet. A szobámba vonultam, hogy kényelmesebb szerelésbe bújjak, majd fülhallgatóval a kezemben kiléptem az ajtón.
-Elmegyek, futok egy kicsit, majd jövök. - közöltem Lukekal, miközben áthaladtam a nappalin
Csak tovább bámulva a TV-t bólintott egyet, tudtomra adva ezzel, hogy hallottam és teljes mértékben felfogta a mondandómat.

Luke*

Iszonyatosan megijedtem, amikor éreztem, hogy a mellkasom szorul és egyre nehezebben jutok hozzá a levegőhöz. A lábaimat elhagyta az erő, a látásom elhomályosult, a hangok pedig teljesen egybefolytak. Alig értettem, amit Nicki mondott, mégis, amikor elém térdelt és kezeit az arcomra téve próbált visszarángatni, azonnal kezdtem megnyugodni. A látásom egyre tisztább lett, így feltűnt aggodalmas tekintete. Arcomon éreztem, ahogy hideg ujjai szüntelen remegnek, mégsem rémült meg túlzottan, hisz végül csak sikerült megoldania.
Miután lezuhanyzott és felöltözött, kiült hozzám a nappaliba, a kanapé másik végére és engem nézett.
-Attól, hogy bámulsz, nem kizárt, hogy később se történik meg. - nevettem, továbbra is a TV-t figyelve
Ekkor lassan elfordult és a padlót kezdte fürkészni. Könyökömön való támaszkodásomból felültem, közelebb kerülve így hozzá. Rám emelte tekintetét, amin hatalmas megkönnyebbülést láttam.
-Biztos jól vagy? - kérdezte mégis némi ijedtséggel a hangjában
-Igen. - mondtam határozottan - Semmi bajom, ezek legjobb esetben csak néhány percesek, utána minden rendben.
-És legrosszabb esetben?
-A ballagás előtt fél órás volt. - sóhajtottam nagyot, felelevenítve magamban azt a délutánt
-Sajnálom. - mondta szomorúan
-De nem kell. - mosolyogtam rá biztatólag - Nem miattad történt. Egyszer sem.
-Ez örökletes, vagy van kiváltó oka? - érdeklődött
-Nos, elég sok bántás ért a suliban. - vettem mély levegőt
-Nem kell elmondanod, ha nem akarod.
-El akarom. Soha nem beszéltem róla szinte senkinek. Ash tudott róla, mivel egy osztályba jártunk, így feleslegesnek tartottam, hogy erről beszéljek.
Nicole eleresztett egy halvány mosolyt, majd teljes figyelmét rám szentelte.
-Elég súlyos kis srác voltam. A hajam vállig ért és göndör volt. Mindig alul maradtam minden sporttal kapcsolatos dologban, viszont jól ment a matek és a reál tárgyak.
-Strébernek tartottak? - lepődött meg - Mit meg nem adtam volna egy kis matektudásért.
-Én meg egy kis fizikai képességért. - mosolyodtam el -A sok bántás miatt rengeteget sírtam, amitől általában nehezen vettem a levegőt, később sírás nélkül is megtörtént, a szüleim azonban pszichológushoz küldtek, de egy idegennek sosem tudtam magamból igazán kibeszélni.
-Akkor hogy múlt el évekre?
-Elhatároztam, hogy fogyókúrába kezdek. Eljártam futni, változtattam kicsit az étrendemen és hasonlók. - sorolgattam
-És levágtad a hajad. - tette hozzá Nicole
-Ahogy mondod. - nevettem - Idővel ritkultak a rohamok. Valószínűleg azért, mert nem is volt igazán miért aggódnom. Egészen ma délutánig.
-Úgy sajnálom, úgy érzem az én hibám, mert én kérdezgettelek az állásinterjúról. - hadarta el
-Maradj csendben. - nevettem - Ez nem a te hibád. Valószínűleg ugyanúgy megtörtént volna, ha mondjuk Lauren kérdezi.

Nicole*

-Jól van. - mosolyodtam el
Ebben a pillanatban pedig megláttam valamit Luke arcán. Nagy valószínűséggel egy szempilla volt, de mivel nem voltam benne biztos, szokásomhoz híven furcsán kezdtem el bámulni őt. Nekem ez fel sem tűnt, neki azonban annál inkább. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, én pedig még mindig a szeme alatti részt figyeltem azt vizslatva, vajon szempilla csücsül-e fehér bőrén.
-Baj van? - szólalt meg
-Nem, bocsi. - nevettem- Csak van valami az arcodon és azt néztem, mi lehet.
Felfogva a hallottakat az arcához nyúlt, ám mivel rossz oldalon tapogatózott, az eltévedt szempilla továbbra is a helyén maradt.
-Várj, segítek. - mosolyodtam el
Közelebb hajolt és attól a pillanattól kezdve, hogy kezem felemeltem, a szemeim bámulta szüntelenül. Elmosolyodott és már tényleg csak egy hajszál választott el, hogy az arcához érve megszabadítsam a szempillától, amikor olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam. Luke horkantott egyet, én pedig ettől úgy megijedtem, hogy felvisítottam és véletlenül kimartam az arcát. Ő ennek ellenére azonban jóízű nevetésben tört ki, miközben és egyik kezem a mellkasomra szorítva próbáltam meg visszatartani erősen lüktető szívem.
Miután kicsit lenyugodtam, muszáj volt felnevetnem, hisz a hang, amit kiadtam, inkább hasonlított egy beteg kismacskára, mintsem egy rémült nőre.
-Szépen kikarmoltalak. - pillantottam Luke arcára - Ne haragudj.
Ezúttal mindenféle mozdulat, vagy hang nélkül hagyta, hogy kezem gyengén végig húzzam az arcán díszelgő apró piros vonalon.
-Megérdemeltem. - mosolygott
-Az biztos. - értettem egyet vele
-Ennyire nem volt durva.
-Most már tudod, hogy nagyon könnyen megijedek.
-És olyankor macskává változol. - fejezte be a mondatom - Karmolsz és nyávogsz.
-Héé, ez visítás akart lenni. - csaptam gyengén vállon
-Ki ne szakítsd a felsőm. - nevetett
-Vicces, nincsenek karmaim.
-Komolyan? - mutatott az arcán díszelgő sebre
-Te mondtad, hogy megérdemelted.
-Egy kicsit. - gondolkozott el
-Hát persze. - forgattam a szemem nevetve

Mióta bejöttem dolgozni, állandóan az órát lesem. Igaz, hogy fél tizenkettőre beszéltük meg a találkozót, mégis egész délelőtt tűkön ültem. Már második napja cseszem el a rendeléseket és dolgozom teljes figyelmetlenséggel. Remélem minél előbb meglátogathatom anyát és visszatérhetek ebből a megbízhatatlan munkából.
A turmixgép kancsóját mostam el, amikor megpillantottam Michaelt belépni az ajtón. Azonnal körbenézett és valószínűleg engem keresett, tekintetünk azonban csak akkor találkozott,amikor nedves kezeimet törölve kiléptem a pult mögül. Ekkor halvány mosoly csúszott ajkaira és helyet foglalt egy üres asztalnál. Körbepillantva az üzletben léptem hozzá, a főnököm nehogy észrevegyen. Nem akartam, hogy azt lássa a sok bénázásom mellett még a vendégekkel és trécselek. Kezemben a jegyzetfüzettel és a tollal Michaelhöz sétáltam.
-Mit hozhatok? - kérdeztem feltűnésmentesen
-Nicole. - szólított meg egy ismerős hang
Félve a hang felé fordultam és megláttam azt, akit nem szerettem volna. A főnököm állt az iroda ajtaját támasztva.
-Igen? - kérdeztem kissé remegő hangon
-Bejönnél, kérlek?
-Ne menj sehova. - fordultam Michael felé
Enyhén reszkető lábaim megindultak az irodába, miközben éreztem, hogy a szívem a lassan a torkomon keresztül fog távozni. Besétáltam a főnököm előtt, majd leültem. Ő megkerülve az asztalt helyet foglalt velem szemben, miközben idegességemben összeszorítottam ajkaimat és rángatni kezdtem lábaimat.
-Napok óta hallom a többiektől és látom is néha, hogy nem megy a munka. Teljesen figyelmetlen vagy és néha, mintha nem is itt lennél. Ez egy munkahely, elvárom, hogy mindig a legjobbat nyújtsd. Ez kereskedelem, itt ha nem vagy mindig a toppon, a vendégek elszoknak és máshová mennek. Viszont nem engedhetem meg magamnak. Kell egy plusz ember, de sajnos te nem vagy megfelelő. - hadarta el gyorsan
-Tessék? - kérdeztem vissza kétségbeesetten
-Sajnálom Nicole, de el kell, hogy bocsássalak.

1 megjegyzés: