Végeztem.

Sziasztok!

Nem tudom kit ér majd kicsit váratlanul, vagy rosszul, de befejezem a blogot. Úgy érzem lettek volna még jó ötleteim, jobban mondva fordulataim a sztorit illetően, de nem pazarlom az ihletem egy olyan történetre, amit nem olvasnak. Örülök annak a néhány feliratkozónak és köszönöm a kommentelőknek is, de nem látom értelmét a folytatásnak.
Ha esetleg valaki mégis olvasni szerette volna, sajnálom, de tényleg felesleges folytatnom. Ha pedig valakit érdekelt volna még egy írásom, annak sem kell aggódnia. Jelenleg is írogatok, de azt okosabban csinálom majd. Megpróbálom jókor nyilvánosságra hozni és még az elején felcsigázni az érdeklődőket. Előrelátható időpontja nincs a most készülő blogomnak, de tekintve, hogy ezt abba hagyom, kicsit több időm és ihletem is lesz rá.
Bízom benne, hogy arra több kereset lesz. Annyit elárulhatok, hogy továbbra sem rugaszkodom el, az általam eddig összehozott történetektől. Nem lesz misztikus, maradok az átlagszereplőknél. A történetem főszereplője híresség és a valódi nevét "használja" a történetben, mégsem sztárnak írtam meg a karakterét, csak egy átlagos embernek. Megpróbálok minél jobbat alkotni, hisz az a célom, hogy élvezettel olvassátok a történeteimet.
És még valami az alakuló bloggal kapcsolatban: szerepet kap benne egy kis romantika is, de természetesen nem az lesz a mérvadó, ahogy eddig szinte egyik blogomban sem. Ez remélhetőleg nem lesz probléma.
Tehát: Ezzel a bloggal befejeztem, pedig azt hittem, kicsit többre megyek vele. De készülődik egy másik blog, amit remélem minél előbb olvashattok majd. :)

12.fejezet - Pánikroham

Szép jó napot mindenkinek! Közel két hetembe telt, de megérkeztem az új résszel. Ez a suli előtti kapkodás miatt van, de igyekszem majd gyakrabban frissíteni. Feltéve, ha ti természetesen tudatjátok velem, hogy érdemes. Tehát iratkozzatok fel, kommenteljetek és pipáljatok.:)

Nicole*

-Nicole. - ráztam vele kezet
Tovább léptem volna, hogy kikerülve őt a pulthoz jussak, azonban velem együtt mozdult.
-Segíthetek valamiben? - kérdeztem türelmetlenkedve
-Azt hiszem ezt a kérdést nekem kellett volna feltennem. - vigyorgott - De akkor kérdezek mást. Látogatóba jöttél?
-Bízom benne, hogy nem úgy nézek ki, mint aki közéjük való. - pillantottam a betegekre
-Szó sincs róla. - mért végig - Hidd el.
-Akkor szerintem egyet találhatsz.
-De hallottad, hogy nincs látogatás előre egyeztetett időpont nélkül.
-Honnan tudod, hogy nincs időpontom? És az a másik ember is. Még szinte be sem léptem, már nekem esett. - hitetlenkedtem
-Tim kicsit komolyan veszi a szabályzatot. Ráadásul nálunk elég ritkák a látogatások, szóval nem nehéz észben tartani, melyik napra várhatók. - magyarázkodott - Általában heteket, sőt van, hogy hónapokat kell várni, mire látogathatsz valakit, de ez a te szerencse napod.
-Ha ez szerencse nap, a legrosszabbat nem akarom megélni.
-Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, tudok segíteni?
-Azt, hogy valószínűleg te is odatartozol. - böktem a betegekkel teli szobára
-Komolyan mondom. - nevetett - Feltudnálak írni a látogatókhoz erre a hétre, amikor valaki más is jön. Mondhatnád, hogy esetleg elnézted a napot, ők pedig nem gyanakodnának, hogy hirtelen lett egy látogató.
-Mit kérnél érte cserébe? - sóhajtottam nagyot
-Azt majd később rendezzük, amikor szükségem lesz valamire. De tényleg ápoló vagyok, nem pedig őrült. - győzködött
-Jól van. - nevettem
-Nem akarom, hogy valami perverz baromnak nézz, ne higgy semmi ilyesmit. Eszembe sem jutna olyasmit kérni cserébe.
-Egy perverz barom talán épp ezt mondaná.
-Gondolod? - húzta fel egy fél mosollyal a szemöldökét
-Ha sorozatgyilkos lennék, biztosan nem azzal indítanék, hogy "Hé, figyeljen mindenki, embereket ölök."
-Igaz. - mondta elismerően - Megadod a számod?
-Azt mondod, ne nézzelek perverz baromnak, most meg elkéred a számom? - kerekedtek el szemeim
-Csak hogy értesíthesselek, ha sikerült elintéznem a dolgot. - mondta halkabban
-Ja, vagy úgy. - bólintottam nagyot - Inkább majd visszajövök.
-Tim valószínűleg fel fog ismerni. Ha kétszer tévesztenél napot, az már gyanús lenne.
-Meglehet. Akkor holnap délután? Megadom a kávézó címét, ahol dolgozom, gyere oda fél tizenkettőre.
-Rendben, mert nekem nincs életem, bármikor ráérek. - ironizált
-Van valami dolgod? Mert akkor áttehetjük.
-Nem, dehogy, csak vicceltem. - nevetett
A kezembe nyomott egy fecnit, majd egy tollat, amit a pultról csent el, alig észrevehetően. Felírtam a kávézó címét és nevét, majd a kezébe nyomtam.
-Köszönöm. - hálálkodtam
Csak elmosolyodott, majd hátat fordítottam neki és elhagytam az épületet. Kicsit megnyugodtam, hogy talán sikerül hamarabb elintézni a dogot. Mégis félek, hisz semmi sem garantálja, hogy Michaelnek összejön. Akkor pedig várhatok heteket, vagy akár hónapokat, hogy láthassam anyát. Azt hiszem már nem bírnám olyan sokáig.
-Szia. - rémisztett meg egy váratlan üdvözlés
-Szia. - köszöntem Lukenak
-Csak nem szellemet láttál? - nevetett
-Nem, csak megijedtem. - sóhajtottam
-Attól nem kell félned, hogy egy betörő rád köszön, valószínűleg nem szólna, mielőtt elviszi a TV-t.
-Igaz. - dobtam le a táskám a kanapéra - Többiek?
-Lauren dolgozik, Ash pedig állásinterjún.
-Te mikor mész?
-Holnap. - mondta kissé izgatottan
-Nem lesz semmi baj. - próbáltam nyugtatni
-Remélem.
-Figyelj, ha az nem jön össze, még mindig megpróbálhatod a másikat.
-És ha az sem sikerül? - aggodalmaskodott
-Miért ne sikerülne legalább az egyik? Egy kicsit legyél már derűlátó.
-Talán igazad van, kettőt csak nem szúrok el.
-Biztos, hogy nem.
-De ha mégis? - kapkodta a levegőt - Mi van, ha nem kellek nekik?
-Luke, csak nyugodj meg. - léptem elé
-Nem tudok. - rázta a fejét - Azt hiszem pánikrohamom van.
Ijedt arccal kapkodta a levegőt, én pedig olyannyira megijedtem, hogy a lábaim földbe gyökereztek. Nem tudtam, mit kell ilyenkor tenni, sosem volt még részem benne.
Luke a pultba kapaszkodva csúszott le a konyha padlójára, egyik kezét a mellkasára szorítva.
-Luke, Luke, csak nézz rám. - fogtam arcát kezeim közé - Nem lesz semmi baj. Csak nyugodj meg. Lélegezz velem.
Arcát nem engedtem el, nem akartam, hogy egy pillanatra is másfelé koncentráljon. Rémült tekintete engem nézett, próbált követni. Mély levegőket vettem, lassan. Bíztam benne, hogy ez segíteni fog.
Luke apránként felvette a tempómat és egyre jobban lett. A félelem azonban még mindig ott volt a szemében. A pánikroham elmúlt, kezei azonban remegtek. Amint kicsit magához tért, kezeim leemeltem arcáról és felállni készültem, ő azonban megakadályozta. Még mindig bizonytalan kezeivel magához húzott és megölelt. Gondolkodás nélkül viszonoztam a cselekedetét.
-Minden rendben. - simítottam végig a hátán
-Köszönöm. - hálálkodott
Karjai azt hiszem még tartottak volna, azonban lassan kezdtem elhúzódni tőle. Felsegítettem a földről, majd elindultam a fürdőszobába.
-Ezek gyakoriak? - fordultam vissza
-A pánikrohamok? - kérdezett vissza, mire bólintottam - Nem, még egészen kiskoromban megesett párszor, de olyan régen volt, hogy teljesen megfeledkeztem róla, ezért még jobban bepánikoltam attól, hogy pánikrohamom van. - próbálta elmagyarázni
-Értem. - mosolyogtam meg határozatlanságát - Megyek lezuhanyzok, addig nem lesz semmi gond?
-Nem, menj nyugodtan. - legyintett
Kicsit vonakodva hagytam magára, de végül elmentem lezuhanyozni. Siettem, hogy ha esetleg mégis történne valami, tehessek ellene.

Ashton*

Iszonyú izgatottsággal közelítettem meg az épületet, ahová állásinterjúra hívtak. Liftező gyomorral léptem be a terembe, miután beinvitáltak, de végül csak túl estem rajta. Az eredményt majd csak napok múlva kapom meg, hisz több jelentkezőt is meghallgatnak. Nagyon bízom benne, hogy nem szúrtam el semmit és megkapom az állást.
Mielőtt azonban hazamentem volna, beugrottam a bárba Laurenhez. Már a fáradságtól alig látott, de amint a látóterébe értem, örömteli csókkal üdvözölt.
-Hogy ment? - kérdezte izgatottan
-Azt hiszem egész jól. - sóhajtottam nagyot - Már csak az idegtépő várakozás.
-Azt már túl éled. - legyintett
-Mikor végzel? - váltottam témát
-Alig három órája érkeztem. - nevetett fel - Szerintem hét körül.
-Ne hozzak valami kaját?
-Nem, beugrottam a boltba, mielőtt jöttem. - utasította vissza - Mész még valahova?
-Nem, alig várom, hogy haza érjek.
-Akkor menj, otthon találkozunk. - nyomott csókot ajkaimra
-De olyan jó most így beszélgetni.
-Nem jobb lenne részeg emberek és zaj nélkül?
-Talán. - sóhajtottam
-Megyek nemsokára én is, pihenj egyet addig. - mosolygott
-Rendben, hívj, ha van valami.
Egy utolsó puszit lopott ajkaimra, majd sietett is a vendégekhez. Még mindig csekély izgalommal közelítettem a ház felé, majd gyakorlatilag beestem az ajtón, mikor a küszöbbe akadt a cipőm orra. Szerencsére a kilincsben megkapaszkodtam, így csak letérdeltem a földre, de azonnal fel is álltam. Halkan kinevettem magam, míg megszabadultam a lábbelimtől, majd egy pohár vízzel a kezemben a nappaliban elterülő Lukehoz csatlakoztam.
-Hogy ment? - kérdezte érdeklődve
-Egész jól. - vontam vállat - Néhány nap és kiderül, megkapom-e. Te holnap mész?
-Igen. - bólintott - De ne is beszéljünk erről.
-Miért? Történt valami? - kérdeztem aggódva
-Pánikrohamom volt. - mondta kissé félve
-Pánikrohamod? Jól vagy?
-Jól, Nicole itthon volt és segített, ahogy tudott.
Úgy hangzott, mintha Nicole önszántából sietett volna a segítségére, mégis valószínűnek tartom, hogy talán ő volt a kiváltó oka ennek az egésznek. Luke már évek óta nem élt át ilyet szerencsére, ez nem alakul ki csak úgy a semmiből.
-Mitől? Rossz hírt kaptál? - próbáltam kideríteni
 -Nem, csak Nickivel beszélgettünk és kicsit túlizgultam a holnapi állásinterjút. - magyarázkodott
-Hol van?
-A fürdőben. - mutatott hanyagul felé
Ismét csak igazam volt. De megint egyedül én látom, hogy Nicole mennyire nem idevaló.
Legszívesebben leteremtette volna, de akkor minden bizonnyal elszúrnám az utolsó esélyem is arra, hogy bármit megtudhassak róla.
Az enyhe dühöm és még az interjúról fennmaradt adrenalinom levezetésének érdekében úgy döntöttem futok egyet. A szobámba vonultam, hogy kényelmesebb szerelésbe bújjak, majd fülhallgatóval a kezemben kiléptem az ajtón.
-Elmegyek, futok egy kicsit, majd jövök. - közöltem Lukekal, miközben áthaladtam a nappalin
Csak tovább bámulva a TV-t bólintott egyet, tudtomra adva ezzel, hogy hallottam és teljes mértékben felfogta a mondandómat.

Luke*

Iszonyatosan megijedtem, amikor éreztem, hogy a mellkasom szorul és egyre nehezebben jutok hozzá a levegőhöz. A lábaimat elhagyta az erő, a látásom elhomályosult, a hangok pedig teljesen egybefolytak. Alig értettem, amit Nicki mondott, mégis, amikor elém térdelt és kezeit az arcomra téve próbált visszarángatni, azonnal kezdtem megnyugodni. A látásom egyre tisztább lett, így feltűnt aggodalmas tekintete. Arcomon éreztem, ahogy hideg ujjai szüntelen remegnek, mégsem rémült meg túlzottan, hisz végül csak sikerült megoldania.
Miután lezuhanyzott és felöltözött, kiült hozzám a nappaliba, a kanapé másik végére és engem nézett.
-Attól, hogy bámulsz, nem kizárt, hogy később se történik meg. - nevettem, továbbra is a TV-t figyelve
Ekkor lassan elfordult és a padlót kezdte fürkészni. Könyökömön való támaszkodásomból felültem, közelebb kerülve így hozzá. Rám emelte tekintetét, amin hatalmas megkönnyebbülést láttam.
-Biztos jól vagy? - kérdezte mégis némi ijedtséggel a hangjában
-Igen. - mondtam határozottan - Semmi bajom, ezek legjobb esetben csak néhány percesek, utána minden rendben.
-És legrosszabb esetben?
-A ballagás előtt fél órás volt. - sóhajtottam nagyot, felelevenítve magamban azt a délutánt
-Sajnálom. - mondta szomorúan
-De nem kell. - mosolyogtam rá biztatólag - Nem miattad történt. Egyszer sem.
-Ez örökletes, vagy van kiváltó oka? - érdeklődött
-Nos, elég sok bántás ért a suliban. - vettem mély levegőt
-Nem kell elmondanod, ha nem akarod.
-El akarom. Soha nem beszéltem róla szinte senkinek. Ash tudott róla, mivel egy osztályba jártunk, így feleslegesnek tartottam, hogy erről beszéljek.
Nicole eleresztett egy halvány mosolyt, majd teljes figyelmét rám szentelte.
-Elég súlyos kis srác voltam. A hajam vállig ért és göndör volt. Mindig alul maradtam minden sporttal kapcsolatos dologban, viszont jól ment a matek és a reál tárgyak.
-Strébernek tartottak? - lepődött meg - Mit meg nem adtam volna egy kis matektudásért.
-Én meg egy kis fizikai képességért. - mosolyodtam el -A sok bántás miatt rengeteget sírtam, amitől általában nehezen vettem a levegőt, később sírás nélkül is megtörtént, a szüleim azonban pszichológushoz küldtek, de egy idegennek sosem tudtam magamból igazán kibeszélni.
-Akkor hogy múlt el évekre?
-Elhatároztam, hogy fogyókúrába kezdek. Eljártam futni, változtattam kicsit az étrendemen és hasonlók. - sorolgattam
-És levágtad a hajad. - tette hozzá Nicole
-Ahogy mondod. - nevettem - Idővel ritkultak a rohamok. Valószínűleg azért, mert nem is volt igazán miért aggódnom. Egészen ma délutánig.
-Úgy sajnálom, úgy érzem az én hibám, mert én kérdezgettelek az állásinterjúról. - hadarta el
-Maradj csendben. - nevettem - Ez nem a te hibád. Valószínűleg ugyanúgy megtörtént volna, ha mondjuk Lauren kérdezi.

Nicole*

-Jól van. - mosolyodtam el
Ebben a pillanatban pedig megláttam valamit Luke arcán. Nagy valószínűséggel egy szempilla volt, de mivel nem voltam benne biztos, szokásomhoz híven furcsán kezdtem el bámulni őt. Nekem ez fel sem tűnt, neki azonban annál inkább. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, én pedig még mindig a szeme alatti részt figyeltem azt vizslatva, vajon szempilla csücsül-e fehér bőrén.
-Baj van? - szólalt meg
-Nem, bocsi. - nevettem- Csak van valami az arcodon és azt néztem, mi lehet.
Felfogva a hallottakat az arcához nyúlt, ám mivel rossz oldalon tapogatózott, az eltévedt szempilla továbbra is a helyén maradt.
-Várj, segítek. - mosolyodtam el
Közelebb hajolt és attól a pillanattól kezdve, hogy kezem felemeltem, a szemeim bámulta szüntelenül. Elmosolyodott és már tényleg csak egy hajszál választott el, hogy az arcához érve megszabadítsam a szempillától, amikor olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam. Luke horkantott egyet, én pedig ettől úgy megijedtem, hogy felvisítottam és véletlenül kimartam az arcát. Ő ennek ellenére azonban jóízű nevetésben tört ki, miközben és egyik kezem a mellkasomra szorítva próbáltam meg visszatartani erősen lüktető szívem.
Miután kicsit lenyugodtam, muszáj volt felnevetnem, hisz a hang, amit kiadtam, inkább hasonlított egy beteg kismacskára, mintsem egy rémült nőre.
-Szépen kikarmoltalak. - pillantottam Luke arcára - Ne haragudj.
Ezúttal mindenféle mozdulat, vagy hang nélkül hagyta, hogy kezem gyengén végig húzzam az arcán díszelgő apró piros vonalon.
-Megérdemeltem. - mosolygott
-Az biztos. - értettem egyet vele
-Ennyire nem volt durva.
-Most már tudod, hogy nagyon könnyen megijedek.
-És olyankor macskává változol. - fejezte be a mondatom - Karmolsz és nyávogsz.
-Héé, ez visítás akart lenni. - csaptam gyengén vállon
-Ki ne szakítsd a felsőm. - nevetett
-Vicces, nincsenek karmaim.
-Komolyan? - mutatott az arcán díszelgő sebre
-Te mondtad, hogy megérdemelted.
-Egy kicsit. - gondolkozott el
-Hát persze. - forgattam a szemem nevetve

Mióta bejöttem dolgozni, állandóan az órát lesem. Igaz, hogy fél tizenkettőre beszéltük meg a találkozót, mégis egész délelőtt tűkön ültem. Már második napja cseszem el a rendeléseket és dolgozom teljes figyelmetlenséggel. Remélem minél előbb meglátogathatom anyát és visszatérhetek ebből a megbízhatatlan munkából.
A turmixgép kancsóját mostam el, amikor megpillantottam Michaelt belépni az ajtón. Azonnal körbenézett és valószínűleg engem keresett, tekintetünk azonban csak akkor találkozott,amikor nedves kezeimet törölve kiléptem a pult mögül. Ekkor halvány mosoly csúszott ajkaira és helyet foglalt egy üres asztalnál. Körbepillantva az üzletben léptem hozzá, a főnököm nehogy észrevegyen. Nem akartam, hogy azt lássa a sok bénázásom mellett még a vendégekkel és trécselek. Kezemben a jegyzetfüzettel és a tollal Michaelhöz sétáltam.
-Mit hozhatok? - kérdeztem feltűnésmentesen
-Nicole. - szólított meg egy ismerős hang
Félve a hang felé fordultam és megláttam azt, akit nem szerettem volna. A főnököm állt az iroda ajtaját támasztva.
-Igen? - kérdeztem kissé remegő hangon
-Bejönnél, kérlek?
-Ne menj sehova. - fordultam Michael felé
Enyhén reszkető lábaim megindultak az irodába, miközben éreztem, hogy a szívem a lassan a torkomon keresztül fog távozni. Besétáltam a főnököm előtt, majd leültem. Ő megkerülve az asztalt helyet foglalt velem szemben, miközben idegességemben összeszorítottam ajkaimat és rángatni kezdtem lábaimat.
-Napok óta hallom a többiektől és látom is néha, hogy nem megy a munka. Teljesen figyelmetlen vagy és néha, mintha nem is itt lennél. Ez egy munkahely, elvárom, hogy mindig a legjobbat nyújtsd. Ez kereskedelem, itt ha nem vagy mindig a toppon, a vendégek elszoknak és máshová mennek. Viszont nem engedhetem meg magamnak. Kell egy plusz ember, de sajnos te nem vagy megfelelő. - hadarta el gyorsan
-Tessék? - kérdeztem vissza kétségbeesetten
-Sajnálom Nicole, de el kell, hogy bocsássalak.

11.fejezet - Videóchat

Sziasztok! Elég régóta nem jelentkeztem új résszel, erre azonban megvolt az okom. Részben azért késtem ennyit, mert úgy tűnt, túl sok mindenki nem érdeklődik a sztori iránt. másrészt pedig volt egy kisebb vihar a városunkban és pár napra elment a net. De majdnem 3hét után itt vagyok a 11.fejezettel és bízom benne, hogy megugrik egy kicsit az olvasók száma. Ahogy elnéztem, pár rendszeres látogatóm már akadt azóta, remélem ez nem fog csökkenni. Jó olvasást!:)

Ashton*

Most, hogy azt színlelem, megbékéltem Nicolelal, sokkal könnyebb szóba elegyednem vele. Viszont eddig gyakorlatilag semmit nem tudtam meg róla, tehát ideje lenne kicsit belefolynom.
-Segítsek még valamit? - hajtott össze még egy pólót Nicole
-Nem, köszi. - gondolkozott el kicsit Lauren
-Rendben, akkor majd jövök. - mondta sietősen - El kell még intéznem pár dolgot.
Gondolkodóba estem. Menjek utána? Vajon miket akar elintézni? Ha valami személyes dolog, arról tudnom kell.
-Várj, Nicole! Én is megyek. - rohantam utána
Arcára meglepődöttség ült ki. Ajkait harapdálta, majd miután felhúztam a cipőm és rá pillantottam, eleresztett egy félszeg mosolyt. Biztos voltam benne, hogy amint megfordult, ezt a mosolyt szemforgatásra cserélte. Úgy éreztem nyert ügyem van.
-Merre mész? - érdeklődött
-A postára. Te?
-A kávézóba a kulcsokért. Reggel én nyitok.
Remélem nem csak ennyit akar elintézni. Pár dologról volt szó, nem egy ilyen apróságról, amit akkor is elintézhetett volna, amikor Laurennel vásárolt.
-Mióta vagytok együtt? - rángatott ki a gondolataimból
-Három éve. - válaszoltam szűkszavúan
Egyre csak azon töprengem, mit kérdezhetnék. Nem akartam gyanakvónak tűnni, de valamit lépnem kellett, hisz az a célom, hogy kiderítsem mit titkol. Ez viszont nem fog menni, ha az én kapcsolatomról kérdezősködik.
-Te jársz valakivel?
Próbáltam nem túlságosan eltérni a témától, nehogy azt érezze, faggatózom. Szépen lassan elkanyarodok majd a tárgytól, hátha kinyefeg valamit.
-Nem. - nevetett fel hitetlenkedve
-Miért olyan vicces? Talán nálatok senki nem hívott randira?
-Nálunk? - ráncolta össze a szemöldökét
-Igen. Ahonnan jössz, ott nem randiztak az emberek?
-Hogy úgy. - bólintott nagyot - Hirtelen nem értettem mire célzol. Nem voltunk ennyire lemaradva. - nevetett fel röviden
-Honnan jössz egyébként?
Most már tényleg úgy éreztem, hogy megtudhatok valamit. Ha elárulja hol is lakott ezelőtt, kicsit kérdezősködhetek a városról. Ha belebukik legalább egy dologba, akkor biztosan nem ott élt.
-Philadelphiából. - gondolkozott el
-Olyan messziről? - lepődtem meg - Miért pont Londonba?
-Nem is tudom. - vont vállat - Talán a lehetőségek miatt.
Csak bólintottam egyet, majd szótlanul tovább sétáltunk. Nem tudtam eldönteni, az igazat mondja-e, vagy talán csak ennyire jól színészkedik? Azonban hirtelen nem jutott eszembe több olyan kérdés, amivel talán kicsit kicsikarhatnék belőle. Egyenlőre inkább csak arra kellene törekednem, hogy teljesen megbízzon bennem.

Luke*

Kissé idegesen léptem az e-mailjeim közé a délután folyamán. Néhány hete vagyunk itt Ashtonnal, de már körülbelül két éve tervezzük, hogy továbbtanulunk. Így nekiláttunk a spórolásnak. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű munkát találnunk, így azt tettük, amit a legjobbnak láttunk. Mielőtt elköltöztünk, pár állásajánlatra elküldtük az önéletrajzunkat és miután idejöttünk, szintén megtettük. A spórolt pénzünkből tudtuk, hogy kihúzzuk egy ideig, ha nem költekezünk túlzottan, de úgy láttam kezdünk kifogyni. A múlthéten írtunk még néhány e-mailes jelentkezést, de az utóbbi napokban egy válaszunk sem jött. Reméltem, hogy most van rá némi esély.
Összeszorított ajkakkal léptem be a fiókomba és kicsit megkönnyebbülve láttam, hogy érkezett négy üzenetem. Azonban még nem nyugodtam meg, hisz lehet bármi más is.
A bejövő üzenetekre léptem és négyből három tárgya a munka volt. Az utolsó valami hirdetés,nem is igazán foglalkoztam vele. Izgatottan nyitottam meg az első levelet, majd figyelmesen olvasni kezdtem. Visszautasítottak. Ez kicsit szíven ütött. Aggódtam, hogy talán a többiben is ez áll.
A következő kettőben azonban behívtak egy interjúra.
-Igen! - kiáltottam fel örömömben
A szobából kilépő Lauren összeráncolta szemöldökeit, majd lassú léptekkel közelített felém.
-Tudom, hogy szeretsz, de visszafoghatnád magad, csak kijöttem a szobából. - jegyezte meg, miközben elsétált mellettem a konyháig
-Poénos. - nevettem - Visszaírt két cég, behívtak egy állásinterjúra.
-Komolyan? - sietett be a nappaliba - Ennek nagyon örülök. - ölelt meg
-Hát még én. - öleltem vissza
Leült mellém, majd gyorsan ő is átfutotta a leveleket. Kissé aggódó, némileg mégis boldog szemekkel pillantott rám a sorok gyors átböngészését követően.
-Szerinted Ashtont is behívták? - kérdezte félve
-Nem tudom, nézzük meg. - vontam vállat
Átadtam a laptopot Lauren ölébe, aki pillanatok alatt belépett Ashton fiókjába. Türelmetlenül várta, hogy betöltsön, majd amikor meglátott két üzenetet, hatalmas mosoly csúszott az arcára. Ashtont csak egy állásinterjúra hívták be. Oda, ahonnan engem elutasítottak. Örültem, hogy legalább egy neki is összejött, de még elégedettebb leszek, ha mindkettőnknek sikerül.
-Annyira örülök. - ugrott a nyakamba
-Hívjuk fel Ashtont. - kaptam a telefonomhoz
-Jó ötlet. - mondta izgatottan

Nicole*

Már épp sorban álltunk a postán, amikor a csendes helyen Ashton telefonja csörögi kezdett. Összerezzent a meglepődöttségtől és kissé talán kínosnak is érezte, hogy mindenki őt nézi. Ügyetlenkedve nyúlt a mobilért a zsebébe, majd a füléhez emelte.
-Mi történt? - kérdezte már higgadtabban
Megmosolyogtam a dolgot, nem hittem, hogy fogom Ashtont némileg kipirult arccal látni. Újra előre fordultam, majd haladtam a sorral.
-Komolyan?
Boldog hangja a szinte levegővételt sem hallató épületben már majdnem kiabálásnak hatott. Mikor ismét szinte mindenki rá emelte kissé rosszalló tekintetét, ajkait beszippantva próbált csendesebben beszélgetni.
-Ezt meg kell majd ünnepelnünk. - mondta elégedetten - Nem baj, azt is. Megyek nem sokára, szia. Én is szeretlek. - köszönt el a hívójától - Úgy néz ki lesz munkám.
-Tényleg? - fordultam felé - Ez remek, örülök. - mondtam mosolyogva
-Valószínűleg megvacsorázunk valahol, velünk tartasz?
-Nem hiszem, reggel dolgozom. - húztam a szám - Talán legközelebb.

Hála Ashtonnak, ma sem sikerült meglátogatnom anyát. Pedig már tényleg jó lenne, de szinte egész délután a nyomomban volt. Alig vártam, hogy végezzünk és haza érjünk. Ki kellett találnom néhány dolgot, hogy ne gyanakodjon. Ennek fejében lett egy új pólóm, bementem a kávézóba a kulcsokért, voltam a postán és vettem egy körömlakkot. Fárasztó délután volt, főleg Ashtonnal a nyakamban, de legközelebb, amint kapok az alkalmon, elmegyek. Holnap munka után valószínűleg lenne időm. Minél közelebb kerülök ahhoz, hogy újra láthassam anyát, annál idegesebb és figyelmetlenebb leszek. Kellene valaki, aki tartja bennem a lelket. Valaki, akinek elmesélhetek mindent anélkül, hogy ítélkezne.
-Luke?! - emeltem rá tekintetem, amint megjelent a közelemben
-Tessék? - kérdezte segítőkészen
-Kölcsönkérhetném később a géped egy kis időre?
-Persze, nyugodtan. - mondta szinte gondolkozás nélkül - Ha esetleg elfelejteném látható helyen hagyni, akkor valahol a szobámban lesz.
-Rendben, köszönöm.
-Ugyan már. - legyintett - Tényleg nem jössz ünnepelni?
-Ünnepelni? - illetődtem meg
-Ashton nem mondta? Kitalálta, hogy menjünk el vacsorázni, amiért behívtak minket állásinterjúra. Mondtam, hogy hülyeség, hisz ezzel még semmi nem dőlt el, de nem nagyon érdekelte. - nevetett hitetlenkedve
-Most már emlékszem, mondta, hogy szeretne ünnepelni, de holnap én nyitok a kávézóban, úgyhogy szeretnék pihenni.
-Persze, megértem. - mosolygott kissé csalódottan - Azért remélem, ha megkapjuk a munkát, velünk tartasz.
-Mindenképp. - mondtam biztatóan
-Remek. - mosolygott, majd tovább sétált a konyhába
Örültem, hogy ilyen könnyen megtudtam szerezni a gépét. Mivel a családom esélytelen volt arra, hogy kiöntsem a szívem és esetleg tanácsot kérjek, nem jutott más eszembe. Ami azt illeti, hónapok óta nem beszéltem Emmával. Azt hiszem nagyon szerencsésnek érezhetem magam, ha egyáltalán hagyja, hogy megmagyarázzam, miért nem kerestem az utóbbi időben.
-Mehetünk? - lépett boldogan a nappaliba Ashton
-Komolyan? - nézett a konyhában ülő Lukera Lauren - Eszel, mielőtt elmegyünk vacsorázni?
Luke csak tele szájjal, lassan vállat vont, majd felállt. Elköszöntek tőlem, majd elindultak. Azonnal kaptam az alkalmon, berohantam Luke szobájába, majd a laptop keresésére koncentráltam. Úgy éreztem nem lesz könnyű dolgom, mivel Luke szobája inkább hasonlított egy harcterepre, mintsem egy tinédzser szobájára. Mindezek ellenére a laptop az ágyon pihent, egy halom ruha alatt. A szobámba siettem, majd az ágyra telepedtem. Bejelentkeztem a chat fiókomba, majd mielőtt videóhívást kezdeményeztem volna, írtam Emmának. Biztos akartam lenni benne, hogy otthon van. Megmagyarázhatatlan öröm fogott el, amikor néhány perc múlva visszaírt.
-Szia. - köszönt kissé dühös tekintettel
-Szia. - üdvözöltem elcsukló hangon
A sok rossz után ő szóba állt velem. Nem tudta, hogy miért nem kerestem hónapok óta, mégsem fordított nekem hátat.
-Tudom, hogy rég nem kerestelek és rettenetesen sajnálom, de azt hiszem jó okkal szolgálhatok rá. - törölgettem a könnyeim
-Úristen, Nicki, mi történt? - rémült meg
-Ezek csak öröm könnyek. - mosolyodtam el - Legalább is azt hiszem. Csak boldog vagyok, hogy szóba állsz még velem.
-Még. - mondta ridegen - Ha elmeséled miért nem írtál egy rohadt levelet sem, mióta legutóbb beszéltünk, kiderül, hogy még mindig beszélek-e veled.
-Nos, Laura halálával indult az egész. - kezdtem a legelején - Aztán apám az iváshoz fordult.
-Várj, hol vagy most? Nem emlékszem hasonló szobára a házatokból. - ráncolta össze szemöldökét
-Oda is mindjárt eljutunk. Tehát apa inni kezdett, anya pedig beteg lett.
-Beteg? - kérdezte kissé hitetlenkedve
-Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy furcsán viselkedik?
-Mikor Laura ruháit mosta? - kérdezett vissza, mire aprót bólintottam - Igen, akkor beszéltünk utoljára.
-Igen. - sütöttem le a fejem - Nem volt hiábavaló az aggodalmam. Anya beleőrült abba, hogy Laura meghalt. Jelenleg egy elmegyógyintézetben van.
-Elmegyógyintézetben? - kerekedtek ki szemei - El sem hiszem.
-Én sem. Főleg, hogy én vittem oda. Vonniet pedig egy árvaházba.
A könnyeim szüntelenül folytak végig az arcomon, nem bírtam magamban tartani. Újra magam előtt láttam mindent. Apa dühös tekintetét, anya zavart pillantásait és Vonniet, amint próbálja felfogni, hogy mi is történik körülötte. Nem tudtam feldolgozni, hogy a családunk szétesett. Nem voltunk elég erősek. Talán soha nem is voltunk egy család.
-Oh, drágám, bár ott lehetnék és megölelhetnélek. - lábadt könnybe Emma szeme is
-Itt még nincs vége. - ráztam meg a fejem - Uramisten, annyira nehéz erről beszéltem.
A plafonra emeltem tekintetem, próbáltam kicsit megnyugodni. Nem voltam benne biztos, hogy elmondjam Emmának, mivel is kerestem a pénzem, de úgy éreztem tudnia kell. Megérdemli, hogy mindenről tudjon.
-Ne haragudj, csak egy perc. - kért elnézést - Addig próbálj megnyugodni.
Csak levegő után kapkodva bólintottam, majd próbáltam összeszedni magam. Emma suttogott, de még így is hallottam, miről beszél.
-Mehetünk? - kérdezte egy számomra még ismeretlen srác
-Sajnálom, de a ma este mégsem jó. Tényleg ne haragudj, de a barátnőmnek szüksége van rám. Áttehetnénk holnapra? - kérlelte Emma
-Rendben. - egyezett bele nehezen
-Köszönöm és tényleg sajnálom.
Még pár pillanatig csak a szobát bámultam Emma íróasztala mögül. Összeszedettebben jelent meg a monitor előtt, figyelmét rám szentelve.
-Ki volt az? Ne mondd, hogy miattam lemondtál egy randit. - néztem rá reménykedve
-Pedig de, törődj bele. - mondta magabiztosan - Ma este csak rád figyelek.
-Köszönöm. - hálálkodtam - De utána mindent el kell mesélned.
-Rendben. - mosolyodott el - Hol jártunk?
-Ott, hogy Vonniet árvaházba adtam.
-Mit csináltál utána? Haza mentél?
-Dehogy. - forgattam a szemem - Soha nem megyek oda vissza.
-De akkor mégis hol éltél? Rokonaid nem élnek a városban.
-Tudom. - sóhajtottam nagyot - Jó pár hétig hajléktalan voltam.
-Hajléktalan? Nicki, el sem tudom mondani, mennyire szerettem volna melletted lenni.
-Tudom, hogy ha tehetted volna itt vagy és nekem ez bőven elég. De a rémálom nem ért itt véget. - szorítottam össze ajkaimat - Már nem maradt sok pénzem, állást viszont senki nem volt hajlandó adni.
Szemeim lehunytam, alsó ajkam harapdálni kezdtem. Úgy éreztem ismét az út szélén állok megalázva és kiszolgáltatottan. Nagyon nehezemre esett erről bárkinek is beszélni, hiába volt az a legjobb barátnőm.
-Nicole? - kérdezte kissé aggódva Emma - Minden rendben?
-Kérlek, ne ítélj el. - sírtam arcomat kezeim közé temetve
-Dehogy, ilyen eszembe sem jutna. - ellenkezett
-De, ha meghallod mivel kerestem pénzt, el fogsz ítélni.
-Nicole, túl sok mindenen mentél keresztül, hogy bármi miatt elítéljelek. - nyugtatott
-Kiálltam prostinak.
A könnyeimtől csak homályosan láttam a monitort, így Emma arcát nehezen tudtam csak kivenni.
-Ennél sokkal több kell ahhoz, hogy elítéljelek. - mondta biztatóan
Nem akartam elhinni. Arra számítottam, hogy talán szó nélkül kilép a beszélgetésből, esetleg nekem esik. De nem így tett. Megértette, min mentem keresztül. Ez nekem jelenleg a világot jelentette, szükségem volt valakire, aki mellettem van.
-Köszönöm.
-Ne köszöngess, inkább mesélj, hol vagy most? - érdeklődött
-Valaki befogadott. - folytattam a történetet kevésbé felzaklatottan
-Valaki? Ugye nem valami őrült? Mondd, hogy nem egy perverz idióta.
-Eléggé őrült, de semmiképp sem perverz. - nevettem
-Ezt örömmel hallom. Hogy hívják?
-Luke. - mosolyodtam el - Hihetetlen, mennyire kedves és segítőkész. Mintha tudta volna, hogy aznap ott leszek, azon a padon.
-Padon? Elmesélnéd, hogy is történt ez az egész? - kíváncsiskodott
-Épp enni készültem sírás közben, amikor felém nyújtott egy zsebkendőt. Aztán leült mellém és beszélgetni kezdtünk.
-Várj, elmondtad neki, hogy kerültél oda? - szakított félbe
-Nem. Azt mondtam, hogy apám inni kezdett és egyszer, mikor hazamentem azt láttam, hogy kiabál anyával és megüti. Ezután pedig elszöktem otthonról.
-Egyedül lakik? Vagy a szülei is ilyen segítőkészek?
-Nem, az egyik barátjával és a barátnőjével él. A barátja, Ashton elég gyanakvó típus. Első nap konkrétan nekem esett és faggatni kezdett, majd koldusnak nevezett, aki befurakodik hozzájuk.
-Bunkó. - mondta rosszallóan - A barátnője?
-Lauren nagyon kedves, rád emlékeztet. - mosolyodtam el - Szókimondó, de nagyon aranyos. Ő és Luke tették helyre Ashtont, aki elnézést kért és azt hiszem kezd megbékélni velem.
-Azért nem bánnám, ha nem bíznál meg bennük túlságosan. Valamint, ha nem cserélnél le Lorára.
-Lauren. - javítottam ki
-Tudom, de féltékeny vagyok. - nevetett - Ők is azt hiszik, hogy elszöktél otthonról?
-Nem. - ellenkeztem - Luke úgy érezte Ashton még paranoiásabb lenne, ha erről hallana, így kitalálta, hogy most érkeztem Londonba repülőgéppel, de minden cuccom eltűnt a reptéren.
-Elmés. - mondta elismerően - Milyen, hogy egyszerre két alteregót is el kell játszanod?
-Nagyon nehéz. - sóhajtottam - Napok óta meg akarom látogatni anyát, de valami, vagy valaki mindig megakadályoz benne.
-Remélem minél előbb összejön. Azt hiszem jót tenne, ha látnád, hogy jól van.
-Biztos vagyok benne.

Még legalább két órát beszéltem Emmával, akiről kiderült, hogy nagyon könnyen beilleszkedett New Yorkban. Ami azt illeti, a fiú, akivel lemondta miattam a randit, a barátja volt. Két hónapja vannak együtt és Emma elmondása szerint álompasi. Nagyon örültem neki, hogy boldog, de annak még jobban, hogy valakinek kipanaszkodhattam magam és elmesélhettem, miken mentem keresztül.
Miután kikapcsoltam a gépet, Luke szobájához sétáltam és bekopogtam.
-Köszönöm. - nyújtottam át neki, miután beinvitált
-Nincs mit. - mosolyodott el
-Milyen volt a vacsora? - érdeklődtem
-Kellemes. - gondolkozott el egy kicsit - De, ha munkát kap egyikőnk, azt biztos nem így ünnepeljük meg.
-Miért?
-Nem a mi világunk. - vont vállat - Csendben ülni egy puccos helyen.
-Értem. Örömmel hallom, mert én sem vagyok odáig érte.
-Mondhattad volna. Akkor kitalálunk valami mást és te is tudsz jönni.
-Nem, tényleg dolgoznom kell holnap. - ellenkeztem - Úgy sem mentem volna.
-Mégis fent vagy. Mindegy lett volna, ha velünk jössz.
-Nem hittem, hogy eddig ébren leszek. Legközelebb, tényleg. Jó éjt.
-Neked is. - mosolyodott el

A nyolc óra munka közben csak arra tudtam figyelni, mikor jön már leváltani Fred. Minél előbb el akartam szabadulni innen, hisz semmire sem tudtam rendesen figyelni. Nem raktam rá a turmix gépre a fedelét számtalanszor, összekevertem a rendeléseket és még a pólómat is kifordítva sikerült felvennem.
-Végre. - fújtam nagyot, amikor belépett az ajtón
Megvártam, míg lecseréli a felsőjét és felteszi a kötényt, majd villámgyorsan hátra rohantam. Csak a kötényemet akasztottam a helyére, nem izgatott, hogy a kávézós pólóban látnak az utcán. Csak odaakartam már érni az intézetbe.
-Rohanok, szombaton jövök. - nyomtam Cheryl kezébe a kulcsot
Azt hiszem a megilletődöttségtől még megszólalni sem volt ideje. Csak az utcára rohantam, majd az elmegyógyintézet irányába indultam. Amint esélyem volt rá, taxit fogtam, így hamarabb a helyszínre értem. Miután kifizettem a fuvart, kissé félve álltam meg a hatalmas épület előtt. Erre vártam napok óta és most csak pár lépés választ el tőle.
Elindultam az ajtó felé. Kívülről az élet egyetlen apró jele sem látszott a létesítményen. Kezdtem kicsit kételkedni, hogy megtalálom majd itt az anyám, vagy bárki mást. Mégis megállíthatatlanul haladtam az ajtó felé. Amint odaértem, lábaim remegni kezdtek, a gyomrom pedig fel-alá liftezett. Úgy éreztem mindjárt hányni fogok, mégis beléptem. Rögtön a bejárattal szemben a recepciós pult mögött ült egy idős nő. A fülén telefonnal, valamit nagyon hevesen próbált elmagyarázni a vonal másik végén valakinek. Körbe néztem. Balra egy nagy terem volt, tele emberekkel és tetőtől-talpig fehérbe öltözött ápolókkal. Jobbra pedig ajtók egy végtelennek tűnő folyosón.
A recepcióhoz léptem volna, amikor a semmiből előttem teremt egy körülbelül negyvenes éveiben járó férfi, komor tekintettel.
-Miben segíthetek? - kérdezte segítőkészen
-Látogatni szeretnék valakit. - mondtam kissé bizonytalanul
-Sajnálom, de ilyenre nincs lehetőség, csak előre egyeztetett időponttal.
-Csak egy perc lenne az egész. - kérleltem
-Sajnálom. - rázta a fejét ellenkezve
Csalódottan sütöttem le a fejem. Szemeim könnybe lábadtak, ajkaim harapdálásával próbáltam kordában tartani a sírást.
-Tim, a feleséged keres! - szólt oda egy ismeretlen hang
Felkaptam a fejem, a férfi, aki eddig előttem állt, eltűnt. Újra megközelítettem a pultot, ekkor viszont egy újabb ember állta utam. Kezet nyújtott, én pedig rá emeltem kissé türelmetlen tekintetem.
-Michael. - mutatkozott be

10.fejezet - Figyelmetlenség

Jó estét mindenkinek! Meghoztam a 10.részt is. Örülök, hogy megint csak nőtt a rendszeres olvasók száma, bízom benne, hogy ez már csak így lesz. Ne felejtsetek el komizni és pipálgatni.:)

Luke*

Ahogy reggel enni készültem, csalódva vettem tudomásul, hogy a hűtő igencsak szegényes. Legalább is, ami engem illet, annak láttam. Miután felöltöztem, közöltem Ashtonnal, hogy elmegyek reggelizni és bevásárolni.
-Szia. - üdvözölt egy halvány mosollyal Nicole - Mit hozhatok?
-Egy kávét és valami péksütit. - mondtam határozatlanul
-Rendben. - nevetett fel halkan bizonytalanságomon
Sarkon fordult, majd intézte is a rendelésem. Pillanatokon belül kortyolhattam a koffeines italt, a reggelire azonban még várnom kellett egy kicsit. Amikor az is megérkezett, Nicole szerint úgy estem neki, mintha még sosem ettem volna. Épp visszaindult volna dolgozni, amikor egy nő rohant be, majd megállt mellette egy pillanatra.
-Köszi, hogy beugrottál. Jövök neked egyel. - ölelte át sietve Nicolet
Ezután Nicole felém fordult, én pedig kissé értetlenül néztem fel rá.
-Sietsz valahova? - gondolkozott el
Csak nemlegesen fejet ráztam, ugyanis tele szájjal nem lett volna szép megszólalnom.
-Akkor megvársz? Gyorsan átöltözöm. Feltéve, ha nem zavarok.
-Nem kell rohanni, ráérünk. - válaszoltam, miután lenyeltem a számban lévő falatot
Csak hátat fordított, majd sietve eltűnt egy ajtó mögött. Míg én nyugodtan befejeztem a reggelimet, ő átöltözött. Ezután a környéken lézengtünk. Ashton és Lauren úgy tudják Nicole új a városban, mégis én szorultam egy kis idegenvezetésre. Nem tudtam sokat Londonról.
-Mi van a szüleiddel? - fordultam felé útközben - Ne haragudj. Nem akartam ilyen hirtelen ne..
-Semmi baj. - szakított félbe - Nem tudom, de hogy őszinte legyek, soha többé nem akarom látni az apámat.
-És anyukádat?
Egy pillanatra megállt. Lehajtotta fejét, majd néhány másodperc elteltével mély levegőt vett és tovább sétált.
-Ne is mondj semmit. Hülye vagyok, hogy ilyenekről kérdezgetlek.
-Érdekel, hogy mi van anyával, de nem akarok oda visszamenni. Megvolt rá a lehetősége, hogy eljöjjön onnan, mégsem élt vele, nem tudok mit tenni. - válaszolt mégis, keserű hangon
-Sajnálom.
-Ez nem a te hibád.
-Tudom, de szörnyű lehet. Ha mégis úgy döntenél, hogy meglátogatod, szívesen elkísérlek.
-Észben tartom. - erőltetett egy mosolyt az arcára - Köszönöm.

Nicole*

Csak egy egyszerű napnak indult, amikor Cheryl felhívott és megkért, hogy ugorjak be helyette reggel, mert az anyja dolgozik és ő íratja be az öccsét az iskolába. Minden jól alakult, míg Luke be nem tévedt. Nem gondoltam sem a szüleimre, se Vonniera. Aztán jött ő és eszembe juttatta, milyen fanyar életem volt. Tényleg kedves srác és örökké hálás leszek neki azért, amit tett, de örültem volna, ha nem kérdezősködik. Azonban, ha már felhozta a témát, nem fogok tudni szabadulni a gondolattól, mindegy, ha válaszolok neki. Így legalább békén hagy egy időre. Vagyis remélem.
-Bevásárolni indultam egyébként.
A hirtelen felszólalásának következtében kissé megremegtek lábaim, szokásomhoz híven ismét belemerültem a gondolataimba.
-Rendben, elkísérlek, ha nem bánod. - néztem fel rá
-Nem, dehogy.
Így ahelyett, hogy haza mentem volna, Lukekal mászkáltam a sorok között. Volt néhány dolog, amire szükségem volt, miután pedig a kosárba pakoltam őket, újra kikapcsoltam. Állandóan azon töprengtem, meglátogassam-e anyát. Ha pedig megteszem, mikor menjek. Vajon szóba állna velem azok után, hogy elmegyógyintézetbe küldtem? Tudom, hogy helyesen tettem, hisz nem nézhettem végig, ahogy tönkremegy. Mégis úgy érzem, hogy meggyűlölt.
-Hahó?! - szólítgatott Luke
-Hm? - fordultam felé
-Hoznál tejet? Addig én elszaladok zsebkendőért. - ismételte meg önmagát
-Persze. - válaszoltam késve
Teljesen elkalandoztam, jó lenne legalább addig odafigyelnem, míg haza érünk.

Lauren*

Az esti műszakom végeztével a hajnali órákban beestem az ajtón. Azonnal a zuhany alá vetettem magam, majd be a meleg ágyba, a horkoló Ashton mellé. Már hozzászoktam, úgyhogy nem okozott gondot, hogy azonnal álomba merüljek mellette.
Nem tartott sokáig a pihenésem, már hét óra körül a konyhában mászkáltam.
-Jó reggelt. - túrt a kócos hajába Nicole
-Neked is. - ültem le - Ilyen korán?
-Megyek dolgozni. - ásított nagyot - Az egyik munkatársam viszi az öccsét beíratni a gimibe, úgyhogy én nyitok helyette.
-Délután csinálsz valamit? - érdeklődtem
-Nem terveztem. - vett elő egy bögrét
-Nem kísérsz el vásárolni? A bátyám eljegyzi a barátnőjét és még nincs ruhám. - kértem meg
-Nekem meg úgy is be kéne szereznem néhány pólót, amit befoghatok takarításhoz és hasonlókhoz. Mindegyiket összekenem valahogy. - hitetlenkedett
-Remek. - mondtam boldogan
Megittam a kávém, majd leheveredtem a kanapén és bekapcsoltam a TV-t. Úgy éreztem, még jó ideig egyedül leszek fent, így nekiláttam a takarításnak. Elmosogattam, majd felsepregettem a halk rádió mellett. Nem merem megkockáztatni, hogy Lukeot, vagy akár Ashtont felébresszem, mert akkor egész nap nyűgösek és haragosak.
Épp a kedvenc dalom szólt, amit halkan el is kezdtem énekelni, miközben a tiszta tányérokat pakoltam a helyükre. Táncnak nem nevezhető mozgással járkáltam a konyhában, amikor megpillantottam Ashtont.
-Jó reggelt. - mondta kérdő arckifejezéssel
-Neked is. - nevettem el magam
-Mész ma valahova? - lépett a hűtőhöz
-Délután vásárolni az eljegyzésre.
-Eljegyzés? - döbbent le
-Nem emlékszel? Itt volt a bátyám alig egy hónapja.
-Az még több, mint két hét múlva lesz.
-Tudom, de nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni, most van egy kis időm. Tartunk egy kis csajos délutánt.
-Lukekal mész?
-Most miért bántod? - nevettem
-Jó is erre felkelni. - húzta a száját Luke
Ashton csak nevetett, náluk ez megszokott volt.
Luke ivott pár kortyot, majd visszavonult a szobájába. Ashtonnal megreggeliztünk, csak azután húzódtunk ismét az ágyba. Ezalatt Nicole elment arra az egy-két órára dolgozni.

Ashton*

Akárhányszor meglátom Nicolet, legszívesebben kérdőre fognám.Valamiért egyszerűen nem tudom elviselni. Már az első pillanattól ellenszenves volt és tudom, hogy valami nincs rendben vele. Viszont már sikerült megtapasztalnom, hogy ezzel nem ért egyet velem se Luke, se Lauren. De be fogom bizonyítani nekik, hogy igazam van. Valahogy muszáj elhitetnem velük, hogy megkedveltem Nicolet, különben semmi esélyem rá, hogy bármit is megtudjak. Idővel majdcsak megbízik bennem és kikotyog valamit.
A konyhában álldogálva unalmamban meglestem a postát. Számlák, levelek otthonról és egy boríték a a sulitól. Ahogy a házba értem, minden levelet az asztalra dobtam, csak az iskolától kapottat tartottam a kezeim közt. Lukenak is címeztek egyet, valószínűleg ugyanaz áll benne. Érdeklődve téptem fel a sajátom, majd olvasni kezdtem. A lényege az volt az egésznek, hogy osztályépítő hétvégét terveznek egy sátorozás fejében. Személy szerint egész jó ötletnek tartottam, de ez persze részben társaság függő. Biztos voltam benne, hogy nem bánnám meg, ha elmennék. Lukeot ismerve kicsit vonakodni fog, de egy kis nyüstöléssel rá tudom majd beszélni.
-Mi az? - csoszogott ki Lauren
-A fősulitól jött. - adtam át neki a papírt
-Elmentek jövőhétvégén? - kérdezte leplezetlen örömmel
-Ennyire ne örülj.
-Nem úgy értettem. Tudod, hogy Lukenak jövőhéten szülinapja. - suttogta
-Tudom, de Luke nincs itthon. - válaszoltam halkan
-Tényleg? - lepődött meg
-Tényleg. - nevettem - Elment reggelizni, meg bevásárolni.
-Szóval már egy ideje gondolkozok rajta, mit kellene vennünk neki, amire szüksége is lehet, de semmi nem jut eszembe. De így, míg ti távol vagytok, Nicole és én szervezhetnénk egy kisebb bulit. - avatott be a tervébe
-Szerinted egy sátorozós hétvége után ő majd egy születésnapi bulira vágyik? - romboltam le az elképzeléseit
-Igaz. - sóhajtott nagyot - Akkor mi legyen?
-Nem tudom, van még rá egy hetünk, ne görcsölj. Csak egy születésnap. - legyintettem
-A tizennyolcadik. - mondta szinte már felháborodva
A kissé erőteljesre sikeredett mondata után bánkódva felállt, majd hozzám sétált. Körbeölelt, majd fejét a mellkasomra hajtotta. A válla fölött emeltem át a kezem, majd a hátán kulcsoltam össze, erősen magamhoz húzva őt, majd a hajába pusziltam.
-Ne haragudj. Csak izgulok az eljegyzés miatt és tényleg szeretném emlékezetessé tenni Lukey szülinapját. - magyarázkodott
Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy izgatott és nem sokat aludt. Miután kiölelkeztük magunkat, a szobába invitáltam, hogy kialudja magából az ingerlékenységet.

Nicole*

Nem tartott sokáig, míg bevásároltunk, nekem mégis egy napnak tűnt.
-Biztos minden rendben? - aggodalmaskodott Luke
-Persze, csak nem tudtam túl sokat aludni az éjjel. - nyugtattam
Nem szólt semmit, míg haza nem értünk. Miközben kipakoltunk a táskákból, az esti TV programot veséztük ki.
-Tehát szereted a Bajos csajokat? - kérdeztem nevetve
-Mi a gond ezzel? - nevetett ő is hitetlenkedve
-Az égvilágon semmi. - emeltem védekező állásba kezeim
-Sziasztok. - támolygott ki Lauren
-Szia. - üdvözöltük szinte egyszerre
-Leveled jött a sulitól.
Lauren mondatára Luke szinte azonnal bezárta a hűtő ajtaját, majd felé fordult. Lauren a pultra mutatott, ahol egy sárga, bontatlan boríték pihent.
A levél feltépése után neki esett a szavaknak, amiket nagy odafigyeléssel olvasott, hang nélkül. Mikor a végére ért, nem lehetett látni rajta, örül-e annak, ami a papíron állt, vagy sem.
-Nincs kedvem a hétvégét ismeretlen emberek társaságában tölteni. - szólalt meg
-Ashton is megy. - győzködte Lauren
-Az Ashton. - legyintett - Ő szívesen részt vesz ilyeneken, mert könnyen ismerkedik.
-Te is könnyen ismerkednél, ha akarnál. - forgatta a szemét Lauren - Néhány spontán dologtól sokkal izgalmasabb lenne az életed.
Luke kérdő tekintetet vetett rá, mire én magamban kicsit felkacagtam.
-Csak mondom. - emelte maga elé kezeit
-Inkább ne mondj semmit. - kérte meg Luke
Lauren elmosolyodott, majd rám emelte tekintetét, miközben Luke bevitte a levelet a szobájába.
-Áll még a délután? - kérdezte csillogó szemekkel
-Persze. - bólintottam - Mehetünk is, ha gondolod.
-Rendben, csak gyorsan összeszedem magam.
Leugrott a székről, majd a szobába rohant. Volt már alkalmam megtapasztalni, hogy Lauren gyorsnak nevezett átöltözései minimum fél órásak, így letelepedtem a kanapéra. Váltogattam a csatornákat, amikor Luke megjelent. Az ülőgarnitúra szabad felére tartott, amikor megbotlott a szőnyegben. Nem esett el ugyan, mivel sikerült megfognia a karfát, én mégis olyan jóízűen nevettem fel, mint még soha.
-Ne haragudj. - kértem elnézést könnyes szemekkel, még mindig nevetve
-Örülök, hogy jól szórakozol. - mondta kacagva, miközben helyet foglalt
A hasamat fogva töröltem a könnycseppeket az arcomról, majd mély levegőket véve nyugtattam magam.
-Tényleg ne haragudj, nem akartalak így kinevetni. - próbáltam vigasztalni
-Nem baj, megszoktam. Egész régóta űzöm már ezt a sportágat.
-Mit? Az esést? - értetlenkedtem
-Igen. Az egyik leggázabb az volt, amikor ballagtam általános iskolából. - sütötte le a fejét hitetlenkedve - El sem hiszem, hogy elmesélem.
-Folytasd csak nyugodtan. - bátorítottam
-Szóval az osztályfőnököm rám erőltette, hogy mondjak én is verset. Én, aki az ovis ballagásán is majdnem elhányta magát, mikor sorra került.
-Komolyan? - kérdeztem nevetve, mire csak bólintott
-Azzal kezdődött, hogy az az egyetlen egy szál virágot, ami a kezemben volt, leejtettem, miközben helyet foglaltam.
Már ő sem bírta ki nevetés nélkül. Nem volt szép, hogy így kikacagtam, de rég nevettem már ilyen jót.
-Miután pedig ezen túl tettem magam és elindultam, hogy mondjam a verset, sikerült a hangfal hosszabbítójában hasra esnem. - fejezte be - És ez mind rajta van a ballagási videón.
-Egyszer megmutatod majd? - kértem meg
-Nem tehetem. - tiltakozott erőteljesen
-Ne csináld már.
-Mehetünk? - lépett a kanapé mellé Lauren
-Még nem végeztünk. - figyelmeztettem Lukeot
-Dehogynem. - mondta magabiztosan
Felálltam, majd követtem Lauren lépteit a bejárati ajtóig. Cipőt húztunk és nekiindultunk a belvárosnak.

Késő délutánig tartott a fárasztó bevásárlás. Elméletileg csak ruháért indultunk, de Lauren kezeiben már alig fértek el a táskák. Ahogy kinyílt az ajtó és belépett a küszöbön, mindent a földre dobott. Hatalmas megkönnyebbülésének egy sóhajjal is hangot adott, majd ő is a padlóra zuhant. Kifújta magát és megszabadult a cipőjétől. Segítettem neki bepakolni, majd elhatároztam magam.
-Segítsek még valamit? - érdeklődtem Laurentől
-Nem, köszi.
-Rendben, akkor majd jövök. El kell még intéznem pár dolgot.
Ez azonban így nem volt teljesen igaz. Csak egyetlen feladatom volt. Meg kellett látogatnom anyát. Nem bírtam tovább, úgy éreztem muszáj bemennem hozzá.
Izgatottan és kissé félve igyekeztem az előszobába, hogy újra felhúzzam a lábbelimet és elinduljak. Ahogy némileg remegő kezem a kilincsre emeltem, gyors léptekre lettem figyelmes.
-Várj, Nicole! Én is megyek! - ért be Ashton

09.fejezet - Állásinterjú

Jó estét minden olvasómnak! El sem hiszitek, mennyire örülök, hogy a legutóbbi rész óta megugrott kicsit a látogatók, a kommentek és a legjobb, hogy még a rendszeres olvasók száma is. Remélem ez már csak emelkedni fog továbbra is. Jó olvasást a kilencedik részhez, ne felejtsetek el kommentelni! :)

Nicole*

-Hagyjon békén. - próbáltam meg szabadulni fogásából
-Akkor este nem ezt mondtad, mikor felvettelek az út szélén. - húzogatta a szemöldökét
-Az akkor volt. Nem csinálom ezt soha többé. Engedjen el. - küzdöttem még mindig
-Mi folyik itt? - lépett oda egy biztonsági őr
-Semmi. - lökte meg a karom dühösen a férfi
Ekkor valami meleget éreztem a lapockámon. Ahogy a megilletődöttségben enyhén oldalra fordultam, aggódásom alább hagyott. Luke tenyerét éreztem magamon, maga mögött Ashtonnal sietett oda..
-Minden rendben? - kérdezte érdeklődve
-Igen. - bólintottam - Köszönöm. - hálálkodtam a biztonsági őrnek
Ugyan nem nem avatkozott bele különösebben, mégis valószínű, hogy a férfi azért ment el, mert ő idejött.
-Haza kellene mennünk. - vetette fel az ötletet Ashton
-Szerintem is jobb lenne. - helyeselte Luke
Szóhoz sem jutottam, mindketten a pult felé vették az irányt.
-Mi történt? - kérdezte aggódva Lauren, miközben italok után kutatott
-Semmi, szerencsére. - sóhajtott Luke - De mi most haza megyünk.
-Rendben. - mondta megértően
-Csörögj, ha végeztél. - nyomott csókot ajkaira Ashton

Már több, mint egy hete élek Lukekal, Ashtonnal és Laurennel. Egyre jobban érzem magam a társaságukban. Már nem jut annyiszor eszembe, honnan is kezdtem.
Épp egy állásinterjúra készülődök, bízom benne, hogy felvesznek. Nem nagy munka, csupán kiszolgálót keresnek egy kávézóba. Volt már jobban fizető állásom is, de valahol el kell kezdenem, nem várhatok tovább.
-Elkísérjelek? - kérdezte Luke, miközben a cipőmet húztam
-Nem szükséges, de ha van kedved, nem tartalak vissza. - vontam vállat
Kezet nyújtott, hogy felsegítsen a földről, majd megvártam, míg ő is lábbelit húz. Néha még mindig alig akarom elhinni, mennyire kedves velem.
Elindultunk gyalog a kávézóba és míg a főnökkel beszéltem, Luke úgy döntött eszik egy szendvicset. Számomra kicsit furcsa volt, hisz alig fél órája ebédeltünk és akkor sem keveset evett.
Nem tartott tovább fél óránál a kérdezz-felelek. A férfi átfutotta az önéletrajzom, közben pedig feltett néhány kérdést.
-Nos, egész jónak tűnik. Azonban van még pár jelentkezőm. - szólalt meg még mindig a papírt bámulva
-Ez érthető. Nem is akarom sürgetni, de tényleg nagyon fontos lenne nekem ez a munka.
-Várok még egy embert ma. Utána átnézegetem az önéletrajzokat és ma este, vagy legkésőbb a holnapi nap folyamán felhívom. - hezitált
-Rendben. - álltam fel - Nagyon köszönöm.
Kezet fogtunk, majd távoztam. Luke kíváncsian egyenesedett fel a székben, majd érdeklődő tekintettel nézte, ahogy leülök elé.
-Hogy ment? - türelmetlenkedett
-Azt hiszem egész jól. - sóhajtottam nagyot
-Mit mondott?
-Hogy még vár valakit ma, aztán átnézegeti az önéletrajzokat és ma este, vagy holnap felhív.
-Reménykedjünk. - dőlt hátra újra a székben - Hová menjünk?
-Rád bízom. Oda megyünk, ahová szeretnél.
-Eszünk egy fagyit? - gondolkozott el
-Felőlem. - egyeztem bele
Kifizette a rendelését, majd egy fagyizó felkutatására indultunk. Az első néhány lépés szótlanul zajlott. Luke, mintha elmerült volna a gondolataiban, én pedig az utcát bámultam.
-Mesélnél magadról? - törte meg a csendet
Kicsit meglepődtem, ahogy rá emeltem tekintetem, az ő arcán is enyhe illetődöttség mutatkozott.
-Ne haragudj, nem akartalak így letámadni. - csúszott hitetlen mosoly ajkaira - Nem is tudom, hogy kérdezzem. Csak szeretnék kicsit többet megtudni rólad. Zárkózottnak tűnsz és talán nem bízol bennem, de örülnék neki, ha néhány dolgot elmondanál magadról.
-Értem. - bólintottam nagyot - Mit szeretnél tudni?
-Bármit, amit hajlandó vagy megosztani velem. - bizonytalankodott
Nem tudtam, megbízhatok-e benne annyira, hogy bármit is eláruljak magamról. Filóztam egy ideig, de végül úgy döntöttem, megérdemli, hogy pár dolgot megtudjon valakiről, akit csak úgy szó nélkül befogadott.
-Születésem óta itt élek. Különösebben nem volt baj a gyerekkorommal. Szerető családban nőttem fel, szinte mindent megkaptam, amit akartam. Nem volt túl sok barátom, de azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy akikben megbíztam, azok tűzbe tették volna értem a kezüket. Aztán kezdtem felnőni, a szüleim egyre többet vitatkoztak. - próbáltam valamit kitalálni - Apám inni kezdett és a többit már tudod.
Lesütötte fejét. Nem szólt semmit, majd csak pillanatokkal később.
-Sajnálom.
-Most mesélj te valamit. - kértem meg
-Én Ausztráliában születtem, harmadik fiúként. Nekem sem lehet panaszom a gyerekkoromra, azt leszámítva, hogy a bátyáimmal állandóan verekedtünk. Leérettségiztem, aztán Ashtonnal a fősuli miatt költöztünk ide.
Nem szóltam semmit. Mit is mondhattam volna? Csak a járdát bámulva sétáltam tovább mellette, míg végül megérkeztünk az áhított fagylaltoshoz. Egy elég idős, de menthetetlenül kedves nő szolgált ki minket házi készítésű édességével. Mindketten megkaptuk a két-két gombócot, a probléma csak az volt, hogy nem azt fogtuk a kezünkben, amit kértünk.
-Ez lenne az egyik legjobb fagyizó a környéken, ha hallaná mit kérünk. - nézegette a tölcsérét Luke
Elmosolyodtam, majd belekezdtünk a krémes finomság eltüntetésébe.

 Épp a raklapról pakoltam le az imént érkezett gyümölcsöket, amikor az órámra pillantottam. Lejárt a munkaidőm. Mivel már elkezdtem, nem hagyom Cherylre, ő sem teszi ezt velem soha.
-Szia. - köszönt be az említett személy
-Szia. - mosolyogtam rá
-Egy perc és átöltözök, aztán mehetsz utadra. - nevetett
-Nem kell sietni, nincs más dolgom. - kiáltottam utána
Ahogy azt ígérte, alig 2 percen belül mellettem állt és segített lepakolni. Miután végeztem vele, még beszéltünk pár szót és már az öltözőben is voltam. Visszacseréltem a felsőm, áthúztam a cipőm és már indulásra készen voltam. A pult mögött álló Fredhez léptem, majd átadtam neki a kulcsot, hisz holnap nem én nyitok.
-Délre itt vagyok, hívj, ha van valami. - közöltem vele
-Rendben. - bólintott - Szia.
Csak intettem neki, majd kiléptem a kávézóból. A saját lakáskulcsomat próbáltam meg előkotorni a táskámból, amikor annak tartalma elém borult, a földre. Egy hatalmas sóhaj kíséretében leguggoltam és a járda szélére húztam a dolgaim, nehogy valaki rátaposson.
-Ne segítsek? - kérdezte egy arra járó
-Nem, köszönöm. - mondtam fel sem pillantva
-Biztos? - erősködött
Kissé türelmetlenül mély levegőt vettem, majd az utolsó dolgot is a helyére raktam.
-Nagyon kedves, de boldogulok. - mondta némi dühvel a hangomban
Csak azután emeltem fel tekintetem, hogy felegyenesedtem és a vállamra emeltem a táskát. Ekkor viszont kitört belőlem a nevetés. Luke állt előttem, felhúzott szemöldökkel és visszafojtott mosollyal.
-Mi járatban?- kérdeztem, miközben haza felé vettük az irányt
-Csak a környéken vásárolgattam, ittam egy kávét. - vont vállat - Most végeztél?
-Igen. - fújtam ki a levegőt - El is fáradtam.
-Holnap dolgozol? - kérdezte Luke érdeklődve
-Igen, délre megyek. - válaszoltam kis gondolkozást követően - Miért?
-Csak gondoltam elnézhetnénk állatkertbe, vagy valahová. - vont vállat
-Benne vagyok, a hétvégém szabad. - egyeztem bele
Kezdtem végre úgy érezni, hogy lassan helyre rázódom. Volt munkám, nem kellett amiatt aggódnom, mikor kap el az eső alvás közben és voltak, akikre számíthatok. Ráadásul vissza tudtam adni a tartozásom Lukenak.
Viszont nem éreztem magam teljesen jól. Bűntudatom volt, hogy Vonnie még mindig az árvaházban van, anya pedig az elmegyógyintézetben. Azt sem tudom mikor voltam bent nála utoljára. Vonniehoz meg be sem engednek, ami nagyon megvisel, hisz egyedül ő tartja bennem a lelket, hiába nincs velem.
Kissé elgondolkoztam, Luke némileg aggodalmas szólítgatása húzott vissza a földre.
Minden rendben? - kérdezte az arcomat fürkészve
-Persze, csak elkalandoztam. - mosolyogtam a meggyőzése érdekében
A hazáig vezető út viszonylag hosszú volt és csendes. A gondolataimba temetkeztem, amit talán nem kellett volna. Minél tovább agyaltam, annál inkább eluralkodott rajtam a bűntudat. Bármivel próbáltam elterelni a figyelmem, mindig arra jutottam, hogy meg kell látogatnom anyát. Ezt persze anélkül, hogy bárki megtudná.

08.fejezet - Ital

Hello olvasók! Megérkeztem a nyolcadik fejezettel is. Remélem aktivizáljátok kicsit magatokat és elkezdenek megnőni a kommentek, esetleg feliratkozók száma. Nagyon örülnék neki.:)

Ashton*

-Gondolkodtam. - sóhajtottam nagyot
Míg sétáltam egyet, hogy kicsit átvegyem magamban a dolgokat, rá jöttem valamire. A mondás szerint az ellenségeinket közelebb kell tartanunk magunkhoz, mint a barátainkat. Én pedig úgy döntöttem, hogy ez alapján fogom kideríteni, ki is Nicole valójában. Valamiért nem bízom benne, tudom, hogy titkol valamit és ha nem jövök rá hogy mi z, bele fogok bolondulni.
Ezért is határoztam el, hogy úgy teszek, mintha Luke és Lauren szidása hatással lettek volna rám.
Ahogy elnéztem, tűkön ülve várták, hogy folytassam, így nem is húztam tovább az időt. Azt még ugyan nem tudtam, mit mondjak, hogy hiteles legyek, de ideje volt belekezdenem.
-Sajnálom. - irányítottam figyelmem egyenesen Nicolera - Gyerekesen viselkedtem, nem lett volna szabad így neked esnem.
-Nem gond, teljesen megértem. - válaszolt egy gyenge mosollyal
Úgy tűnt Luke és Lauren is kanyar nélkül bevették, aminek nagyon örültem. Talán kicsit még büszkék is voltak magukra, hogy az ő dorgálásukra jött meg az eszem.
Miután megtörtént ez a kis bocsánatkérés, mindenki ment a dolgára. Lauren készülődni kezdett, én pedig úgy terveztem, lezuhanyzok. Azonban az ajtóhoz érve hátulról átölelt.
-Kicsim?! - bújt hozzám
-Ez már rosszul kezdődik. - forgattam a szemem
-Nem akarsz eljönni velem?
Hitetlenkedve kiszabadultam öleléséből, majd felé fordultam. Arcát kezeim közé fogtam, szájon pusziltam, majd mosolyogva a szemébe néztem.
-Nagyon szeretlek, de nem.
Indultam volna tovább a fürdőszobába, de a hátamra ugrott. Kicsit meginogtam ugyan, de nem akadályozott meg abban, hogy eljussak acélként kitűzött helyiségbe.
-Kééérlek. - suttogott a fülembe
-Beállsz velem a zuhany alá ruhástól, vagy leszállsz?
Nem válaszolt, csak leugrott rólam, majd kérődző tekintettel megállt előttem. Nem bírtam tovább, különben egész este üzenetekkel zaklatott volna, szóval így se-úgy se alszok.
-Ha ráveszed Lukeot, benne vagyok. - egyeztem bele
-Te vagy a legjobb. - ugrott nekem
Csókot nyomott ajkaimra, majd kirohant, hogy beszéljen az imént szóban forgó személlyel. Míg Lauren Lukeot próbálta befűzni, letusoltam. A beleegyezésembe kicsit közre játszott az is, hogy tudtam, Lauren ráveszi Lukeot, aki mindenképp hívni fogja Nicolet is. Így igaz nem túl sok mindent, de talán egy-két dolgot megtudhatok majd róla.

Nicole*

Tényleg hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nem kell amiatt aggódnom, vajon Ashton mikor esik nekem ismét.
Számomra még mindig kissé hihetetlen ez az egész. Találkozok egy sráccal, aki minden további nélkül befogad és úgy tesz, mintha évek óta ismernénk egymást. Felemelő érzés, hogy nem szánalommal tekint rám, mert végre kezdem magam érezni valakinek. Viszont soha nem fogom tudni elfelejteni azt, hogy honnan jöttem.
Gondolatmenetem kopogás szakította meg.
-Gyere. - invitáltam be az illetőt
Az ajtó félig kinyílt, majd Luke pillantott be rajta.
-Van terved estére? - érdeklődött
-Az alváson kívül más nem igazán. - vontam vállat
-Lauren megy dolgozni és rászedett minket, hogy elmenjünk vele. Nem hiszem, hogy sokáig maradunk, gondoltam megkérdezem, nincs-e kedved jönni.
-Hol dolgozik? - kíváncsiskodtam
-Egy bárban. - gondolkozott el egy kicsit
-Nincs túl sok kedvem hozzá. - utasítottam vissza - Nem vagyok odáig az ilyen helyekért.
Nem szólt semmit, csak bejött, majd bezárta maga után az ajtót. Közelebb sétált és leült elém az ágyra.
-Én se, a hatalmas tömeg, a zaj és a többi. Egy estét ki lehet bírni, jót fog tenni, ha kicsit kikapcsolódsz és emberek közt leszel. - próbált mégis rábeszélni
Rá emeltem tekintetem, ő pedig bizakodva nézett vissza rám. Valamiért nem tudtam neki nemet mondani, pedig éreztem, hogy nem túl jó ötlet. 
-Legyen. - sóhajtottam nagyot
Széles mosolyt véltem felfedezni arcán, majd mielőtt kiment, a lelkemre kötötte, hogy fél órán belül indulunk. 
Nem szántam túl sok időt a készülődésre. Azért sem, mert nem volt temérdek cuccom, valamint hangulatom se igazán volt az egészhez.

A nappaliban vártuk türelmetlenül Laurent, aki miatt megyünk. Ashton sürgetésére sem készült el időben, így sietve tartottunk a bárba, nehogy elkéssen.
-Itt dolgozol? - lepődtem meg, amikor megálltunk
-Igen. Miért? - kérdezett vissza Lauren értetlenül
-Csak nem szeretek ide járni. Ha nem bánjátok, maradok egy kicsit idekint, olyan nyomasztó a szag odabent. - fintorogtam
Vállat vonva bementek, hátrahagyva engem, ahogyan azt kértem.
Nem az idegen emberek szaga taszított ettől a helytől. Legalábbis nem teljes egészében. Nem voltam még elég erős ahhoz, hogy belépjek abba a helyiségbe, ahol a nővérem meghalt. Legszívesebben elmentem volna innen, de ha már itt vagyok, bemegyek. Előbb-utóbb úgy is meg kell tennem. Néhány perccel azután, hogy bementem, a srácok kimentek a friss levegőre, ők is belátták, hogy nem lehet józanon sokáig bírni. Elgondolkodtam, vajon hogyan tudnék munkához jutni. Nem kérhetem meg őket, hogy szerezzenek nekem valamit, hisz így is sokkal tartozom nekik azért, hogy egyáltalán befogadtak.
Két kiszolgálás közt elbeszélgettünk kicsit a csajos dolgokról, ami nekem rettentő felemelő volt. Azt sem tudom, mikor voltam utoljára rendes ember társaságában.
-Lauren?! - szólította meg őt egy ötvenes éveiben járó férfi
-A főnököm. - kerekedtek el szemei
Kétségbeesését próbálta leplezni, miután a férfi egy kézmozdulattal magához hívta. Komolynak tűnt, de talán mindig ilyen mogorva. Míg arra vártam, hogy a félve eltávozott Lauren, vagy a fiúk közül legalább egyikőjük visszajöjjön, körbenéztem a bárba belépő embereken. A legtöbb fiatalabb volt húsznál, alig volt néhány harmincöt-negyven év közötti. Sosem értettem, miért jó az, ha valaki olyan szintre issza magát, hogy másnap nem emlékszik semmire az estéből. Olyan, mintha meg sem történt volna, értelmetlen az egész.
-Lauren? - zökkentett ki egy mély hang gondolatmenetemből 
A jobb oldalamon üresen álló széken Ashton, míg a balt Luke foglalta el. Ashton összekulcsolt kézfejjel könyökölt a pultra, enyhén felénk fordulva, míg Luke csak trehányan a márványnak tűnő felületre dobta kezeit. 
-Elhívta a főnöke. - válaszoltam szűkszavúan
-Nem változik. - mondta rosszallóan Luke
-Nem tudom felfogni, hogy nem tud tíz perccel korábban elkezdeni készülődni. Akkor talán ideérne időben. - hitetlenkedett Ashton
Ezekben a percekben pedig Lauren vissza is jött azon az ajtón, amelyiken távozott. Arcán enyhe meglepődöttség és megkönnyebbülés látszott.

Lauren* 

A vér is meghűlt bennem, amikor Toby az irodájába hivatott. Az asztalával szemben, nekem háttal egy szőke lány ült. Az ajtócsapódásra háta fordult, majd mosolyogva felállt és felém sétált. Kicsit meglepődtem, így késve nyújtottam a kezem.
-Janet. - mutatkozott be
-Lauren. - bólintottam aprót
Eközben Toby leült, majd megvárta, míg mi is helyet foglalunk.
-Janet lesz az új felszolgáló, mivel Monica jövőhéten elmegy. Szeretném, ha addig betanítanád őt. - tért a lényegre
-Mikor kezd? 
-Holnap. Ezalatt az egy hét alatt azt hiszem nem lesz nehéz beletanulni a dolgokba. Ha bármi gond van, szólj Laurennek és ő majd segít. - intézte Janethez mondatát
-Rendben. - jelezte bólintással, hogy felfogta a hallottakat
-Ennyi? - kíváncsiskodtam 
-Igen. Szeretnél még mást is? - kérdezett vissza Toby
-Nem, csak akkor visszamennék dolgozni. - álltam fel sietően
-Akkor holnap délután. - jegyezte meg, miközben távoztam
Hatalmas megkönnyebbüléssel hagytam el az irodát, most már tényleg nem kellene késnem. A végén még komolyan lesz miért aggódnom.
Visszasétáltam a pulthoz, majd miután kiszolgáltam néhány embert, a kísérőimhez léptem.
-Hol voltál? - fogott kérdőre Ashton
-Hívott Toby, azt hittem a késés miatt. - sóhajtottam nagyot - De csak be kell tanítani az új lányt.
-Nem kizárt, hogy legközelebb a késés miatt hív majd be. - fűzte hozzá Luke
-Tudom, mostantól odafigyelek majd.
Ekkor Luke és Ashton is felnevettek. Azt hiszik nem leszek rá képes, vagy legalábbis nem huzamosabb ideig. De megmutatom nekik, hogy igenis be fogok érni időben.
Letörölgettem a pultot néhány helyen, ahol már csak az üres poharak voltak, majd egy új vendéghez siettem.
-Mit hozhatok? - kérdeztem segítőkészen
-Nekem egy whiskyt kevés jéggel. Szemben a hölgynek pedig adna a nevemben egy tequilát? 
-Szemben? A szőke lányra gondol? - néztem Nicole felé
-Igen, a két fiú közt. - bólintott
-Azonnal. - mosolyodtam el
Egész rendesnek tűnt, valószínűleg valami magányos farkas lehet. Biztos vagyok benne, hogy attól, mert küldött egy italt, Nicole nem fog rögtön a nyakába ugrani. 
Kiszolgáltam a férfit, majd a tequilát Nicole elé tettem. Olyannyira elgondolkodott, hogy csak pillanatokkal később tűnt fel neki a dolog.

Nicole*

Az este lassan telt, már alig vártam, hogy elmenjünk. Állandóan azon agyaltam, mi lett volna, ha akkor este Laura nem hal meg. Vagy nem menekülök el, hanem megpróbálom helyrehozni otthon a dolgokat. Minden döntés után feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan mi lett volna, ha..?! De sajnos már sohasem tudom meg.
A fejemben járkáló gondolatokat Lauren zavarta meg, amikor elém tolt egy italt.
-Én nem rendeltem. - néztem rá meglepődve
-De az az ember rendelt neked. - bökött fejével a pult szemközti oldalára
Ahogy odapillantottam, az ital küldője rám szegezte tekintetét, majd egy kacér mosollyal alig észrevehetően intett. Nem akartam elhinni. Szemeim elkerekedtek, a poharat úgy toltam el magamtól, mintha fertőző lenne és legszívesebben kirohantam volna a világból. A srácok a pultnak háttal ültek, Lauren pedig épp kiszolgált, így nem látták a műveletet és nem kellett megmagyaráznom. Egyébként sem tudtam volna mit mondani arra, hogy az egyik kuncsaftom ül a bár másik végében. 
-Na? Ismerted a fickót? - sietett vissza hozzám Lauren
Ebben a pillanatban a fiúk is megelégelték a bárban őrjöngő tiniket nézni és folytatták velünk a társalgást, amit eddig a zene miatt nem hallhattak túl tisztán. Amit én azonban nem akartam. A szívem egyre hevesebben vert, a végtagjaim remegni kezdtek, miközben az italt bámultam.
-Nem. - nyeltem nagyot - Biztos valami ráérős idióta.
-Mi történt? - érdeklődött Ashton
-Nicole italt kapott. - mosolygott elismerően
Úgy nézett rám, mintha ez valami díj lenne. Pedig, ha tudná ki is küldte, azonnal eltűnne az a mosoly az arcáról.
-Kitől? - kérdezte fennhangon Luke
-Szembe. - bökött fejével Lauren a férfi felé
-Szerintem vigyázz magadra. - mondta rosszallóan a férfire nézve Luke
Nem szóltam semmit, inkább csak kimentem a mosdóba. Nem akartam elhinni, hogy itt van az egyik férfi, aki fizetett nekem azért, hogy lefeküdjek vele. Csak még rosszabbul érzem magam. Akárhányszor eszembe jut, milyen módon kerestem pénzt, legszívesebben öngyilkos lennék.
Ahogy felfrissítettem az arcom egy kis hideg vízzel, letörölgettem magamról egy zsebkendó segítségével. Kiléptem a mosdó ajtaján és ekkor azt hittem szívrohamban halok meg, nem kell arra gondolnom, hogy öngyilkos leszek. A férfi, aki az italt küldte, megragadta a kezem.

07.fejezet - A szavaknak súlya van

Sziasztok! Elég kevesen vagyunk, ahogy elnézem, de nem baj. próbálok minél érdekesebb részekkel szolgálni, hátha valakit megragad. Remélem sikerül kicsit több olvasót szereznem.:)

Ashton*

Nem akartam így viselkedni, de tényleg kezd kicsit kiakasztani, hogy Luke és Lauren ennyire megbíznak valakiben, akiről semmit nem tudnak. Úgy éreztem utána kell járnom. Be kell bizonyítanom nekik, hogy tévednek.
Ennek érdekében, miután Lauren egyedül hagyta őt a szobájában, úgy láttam itt az ideje, hogy kicsit többet megtudjunk róla. Bementem hát hozzá, ő pedig már-már túl kedvesen fogadott. Kezet nyújtott, én azonban nem mutatkoztam be neki. Éreztetni akartam vele, hogy nem örülök annak, hogy itt van.
-Ki vagy te? - tértem a lényegre
-Megtudtad volna pillanatokkal ezelőtt, ha nem lerohansz, hanem hagyod, hogy bemutatkozzak. - válaszolt kissé csípősen - Egyébként Nicole vagyok.
Hátat fordított nekem, majd folytatta a kipakolást. Így már kevésbé tűnt kedvesnek. Úgy látszik, csak kicsit ki kell hozni a sodrából. Talán így majd kimutatja a foga fehérjét.
-Tehetek érted valamit?
-Válaszolhatnál néhány kérdésemre.
Nem szólt semmit, csak sóhajtott egyet, majd rám sem figyelve tovább pakolgatott.
-Honnan jöttél? - tettem fel az első kérdésem
-Mi bajod van velem? - nézett rám dühösen - Nem is ismersz.
-Épp ez a probléma. - adtam rá okot - Befurakodsz, mintha évek óta ismernél minket, közben nem vagy más, csak valami szakadt koldus, aki kihasznál másokat.
Nagyot nyelt, majd alsó ajkát harapdálva összeszorította szemeit és kirohant. Fogalmam sincs hová mehetett, nem siettem utána. Lehet, hogy erősek voltak a szavaim, de tényleg így éreztem. Elvittek tőle mindent, de mégis ki az, aki egy másik városba jön anélkül, hogy legalább egy éjszakára szállodában foglalna helyet? Mit remélt? Hogy majd leszáll a gépről és mindent elé dobálnak?
Kicsit zavartan sétáltam ki a szobájából, amikor Luke mérges tekintetével találtam szembe magam.
-Mi a francot mondtál neki? - esett nekem
-Honnan veszed, hogy én vagyok az oka?
-Mert onnan rohant ki, ahonnan épp te is jössz. Mi a fene történt? Nem próbálnád meg elviselni? Nem kértem, hogy legyetek puszi pajtások, de alig egy napja van itt és te már is elüldözted őt.
Meg sem várva a magyarázatom, sarkon fordult és eltűnt. Tényleg nem kellett volna ilyen durvának lennem, de már nem szívhatom vissza.

Nicole*

Próbáltam a lehető legnormálisabban viselkedni Ashtonnal, hogy ne legyen oka arra, hogy ne kedveljen. Megértem, hogy nem nézi jó szemmel, ha valaki olyan költözik be hozzájuk, akiről semmit nem tudnak, de azt hiszem, kicsit túlzott. Nem érzi a szavak súlyát. Viszont nem az bántott a legjobban, ahogyan beszélt velem, hanem az, hogy igaza volt. Ugyan nem állt szándékomban kihasználni senkit, mégis csak egy szakadt koldus vagyok. Úgy éreztem, tényleg nem vagyok jó helyen, de nem hagyhattam, hogy Ashton ennyivel elijesszen. Nem engedhetem, hogy úgy érezze, nyert ügye van. Be kell bizonyítanom neki, hogy téved.
Most azonban nem tudtam másra gondolni, csak a húgomra. Kirontottam a házból, majd pár sarokkal messzebb, egy rozoga padra ültem. Felfoghatatlan érzés volt, hogy most már nem kell itt töltenem minden percem. Úgy éreztem van némi esélyem arra, hogy mindent rendbe hozzak. Újra reménykedtem. Ezért sem engedhetem, hogy egy ember elijesszen mindettől. Talán soha nem lesz még egy ilyen lehetőségem. Már pedig tényleg nem hagyhatom cserben Vonniet.
-Szia. - zökkentett ki gondolatmenetemből Luke
Nem kellett neki túl sok idő, hogy megtaláljon. Pedig most egy kis egyedüllétre volt szükségem. Mégsem mondhatom azt neki, hogy hagyjon békén, hisz gyakorlatilag megmentette az életem.
-Szia. - sóhajtottam nagyot
-Ne foglalkozz vele. Kissé gyerekes és nehezen bízik meg az emberekben. - legyintett
-Jól vagyok, csak egy kicsit rosszul esett, hogy meg sem próbált megismerni.
-Idővel megbékél majd, csak kell neki egy kis idő. - vigasztalt feleslegesen
-Nagyon köszönök mindent. Komolyan. - fordultam felé őszintén
-Bízom benne, hogy nem fogsz átverni. Ha pedig mégis, abból tanulni fogok. - vont vállat
-Ezek után eszembe sem jutna keresztbe tenni neked. - nyugtattam meg
-Ezt örömmel hallom. Egyébként hidd el, Lauren megkedvelt és ahogy ismerem, most épp leteremti Ashtont. - nevetett
Elmosolyodtam, de nem örültem neki. Nem akartam, hogy azért veszekedjenek, mert Ashton a fejemhez vágott néhány olyan dolgot, ami mellesleg még igaz is. Hiába nem tudta még a nevemet se, rendesen beletalált a szavakkal.
Még néhány percet a padon ülve töltöttünk, szótlanul. Majd Luke megindult, én pedig követtem őt. Eközben jöttek a kérdések. Arra még tudtam válaszolni, hogy hova jártam iskolába és mi szerettem volna lenni, ha nem történik mindez. Arra viszont már nem tudtam mit mondjak, hogy visszaakarok-e menni az apámhoz. Egyértelműen nem volt a válaszom, de ekkor eszembe jutott anya. Hogy még mindig az elmegyógyintézetben fekszik, hasonló sorson a húgommal. Eközben pedig apa ki tudja hol császkál és issza le magát a sárgaföldig. Remélem soha többé nem kerül a szemem elé.

Lauren*

Épp a szobában pihentem, amikor hirtelen ajtócsapódást hallottam. Nem tulajdonítottam neki jelentősebb figyelmet, azon voltam, hogy kipihenjem magam. Ma éjszaka én is dolgozom és kibírhatatlan néhány alak a bárban.
Ahogy folytattam a semmittevést, Luke dühös hangja ütötte meg a fülem. Nem igazán értettem a szavait, ugyanis szólt a TV, de az eléggé egyértelmű volt, hogy jelenleg jól leteremt valakit. Az az érzésem támadt, hogy az a valaki Ashton és biztos voltam benne, hogy valami nagy hülyeséget csinált, hisz Luke egész nyugodt természetű.
Nem tartott sokáig, de nem tudtam, kimenjek-e megnézni, mégis mi folyik. Amikor már rászántam magam, hogy felálljak, Ashton szúrós tekintettel vágta be maga után a szobánk ajtaját, majd ledobta magát mellém.
-Mi történt? - érdeklődtem
-Semmi. - válaszolt ingerülten
-Luke nem kiabált volna a semmiért. - húztam fel a szemöldököm
-Nicole megharagudott és elrohant. - válaszolt szűkszavúan
Nem kellett mondania, így is megértettem, hogy mindennek ő volt az oka. Nem akartam rákérdezni, mert éreztem, hogy Luke kiosztása után most arra vágyik a legkevésbé, hogy én is neki essek, de így nem fog észhez térni.
-Gondolom oka volt rá. Miért nem próbálod meg elviselni?
-Ne kezd te is, rendben? Elég volt Luke lebaszása is. - nyugtalankodott
Felállt, majd körbe járta a szobát.
-Elhiszem, de igaza van és ha rád hagyjuk, sosem fogod abbahagyni.
Felém fordult, haragos tekintete szinte égetett. Azonban nem hagyhattam félbe.
-Csak tessék, mondjad nyugodtan. - tárta szét karjait
Próbáltam úgy tenni, mintha nem is mondott volna semmit, nem hiányzott, hogy idegbetegen menjek dolgozni.
-Esélyt sem adtál neki. - kezdtem bele
-Szerinted miért nem? Te örömmel néznéd, ha valaki befurakodna a házadba? - esett nekem
-Nem tűnt fel, hogy én is itt élek? Nicole ugyanúgy az én házamba is költözött és képzeld, nem zavar. Szarban van és segíteni akarok neki. Vagy ha már nem is áll szándékodban könnyebbé tenni az életét, legalább ne baszogasd.
-Jól van.
Mélyet sóhajtott, majd kiment a szobából. Hiába vergődik, tudom, hogy igazunk van. Remélem, ha lehiggad, rá jön, hogy mennyire értelmetlen volt ez az egész.

Luke*

El sem hiszem, hogy Ashton idáig elment. Megérteném, ha nem kedvelné, hisz nem lehet mindenkit szeretni, de akkor legalább ne esett volna neki. Alig egy napja van itt és már is ezzel indít. Mit hihet most Nicole? A helyében elgondolkodnék, de remélem, ha meg is fordult a fejében, hogy esetleg nem jön vissza, hamar elfelejtette.
Miután úgy éreztem, talán már Ashton lenyugodott, haza mentünk. Kicsit tartottam tőle, hogy nem igazán vette figyelembe, amit mondtam neki, de bízok benne, hogy megpróbálja nem elrémíteni innen Nicolet a gyanakvásával.
-Minden rendben? - rohanta le Lauren Nicolet, amint megékeztünk
-Persze. - erőltetett az arcára egy mosolyt
-Ashton? - kérdeztem, miközben körbe néztem
-Jó kérdés. - sóhajtott nagyot - Talán a kertben. - vont vállat
Hagytam, hogy Nicole most kicsit kibeszélje magát Laurennek. Talán nem bízik meg egyikünkben sem, de mégis más egy lánynak elmesélnie, hogy érzi most magát ezek után. 
Néhány szem szőlővel a kezemben a kertbe mentem, hogy megkeressem Ashtont, de a környéken sehol nem láttam. Visszamentem a házba és minden zugot bejártam, de semmi. Végül úgy döntöttem felhívom, azonban nem reagált. Ha rám nyomta volna a telefont, akkor megértem és legalább tudom, hogy nem óhajt velem beszélni. De megvárta, míg én rakom le. Kezdtem kicsit aggódni, ötletem sem volt, mit csinálhat jelenleg.
-Lányok, van egy kis gond. - mentem vissza hozzájuk a konyhába
-Mi történt? - kérdezte kétségbeesetten Lauren
-Nem találom Ashtont és hiába hívom, nem reagál.
Nicole lepattant a székről, majd zaklatottan kezdett el fel-alá járkálni.
-Mit csináljunk? - kérdezgette
Lauren elé állt, majd kezeit a vállára téve megállította őt és a szemébe nézett.
-Először is nyugodj meg. Valószínűleg semmi komoly. Ha gondolkodni akar, mindig eltűnik, szerintem a telefonja is le van némítva, azért nem vette fel. Vagyis bízom benne. - hadarta el
Elengedte Nicolet, majd leült a nappaliban. Végül azt láttuk a legjobbnak, hogy kicsit várunk, megpróbáljuk elérni és ha nem sikerül, utána megyünk.
Készülődtünk, hogy bejárjuk Ashton után a környéket, amikor ajtócsapódásra lettünk figyelmesek. Mindannyian egyszerre rohantunk a zaj felé, majd megkönnyebbültünk, amikor megláttuk ott a keresett személyt. Épp a telefonját babrálta, majd felpillantott ránk.
-Jézusom, talán hiányoztam? -lepődött meg
-Jó lett volna, ha szólsz, mielőtt eltűnsz. - ölelte át Lauren
-Csak sétáltam egyet. - puszilt a hajába
Leültük a konyhában, majd tekintetem néha Nicolera tévedt. Kissé össze volt zavarodva, kellemetlenül érezhette magát. Azon voltam, hogy tartsam benne a lelket, úgyhogy hanyagul végig simítottam a hátán, mire rám nézett.
-Nyugi. - suttogtam hitetlenkedő mosollyal
Viszonozta a gyenge szájhúzást, majd újra a fészkelődő Ashtonra szegezte tekintetét.
-Gondolkodtam. - sóhajtott nagyot, majd leült
Nicolera vetette tekintetét, aki kissé meglepődve és tartózkodóan emelte fel kezeit az asztalról, majd kulcsolta össze őket a combján. Mindannyian érdeklődve vártuk, hogy Ashton folytassa.