04.fejezet - Nehéz döntések

Jó estét mindenkinek! Remélem vártátok már a folytatást. A szavazás még mindig él. Kommenteljetek bátran, hisz az apró észrevételeitekből tudom egy kicsit jobbra formálni a történetet. Valamint már a blog trailerét is láthatjátok, ha az oldalaknál a 'Trailer' címszóra kattintotok. Remélem tetszik majd, jó olvasást!:)

Nicole*

-Nagyon sajnálom, de nem segíthetünk.
Ledermedtem. Mindenem remegett, a szemeimből megállás nélkül potyogtak a könnycseppek. Ott feküdt az ölemben a halott nővérem. A legnagyobb ellenségemnek sem sem kívánom, hogy átéljen egy hasonlót.
Miközben a mentősök értesítették az illetékest, aki elszállítja a holttestet, megpróbáltam előkotorni a mobilom, hogy felhívhassam a szüleimet. Amint anya felvette a telefont, próbáltam annyira lenyugodni, hogy megértse, mit akarok kipréselni az ajkaimon.
-Gyertek a Cloud Nine-ba, amilyen gyorsan csak tudtok. - mondtam el sokadik nekifutásra
Anya nem válaszolt, csak kinyomta a telefont. Feltételezhetően tudta, hogy nagy a baj.
Közben kiért egy középkorú nő, majd egy fekete zsákba helyezte Laura testét, némi segítséggel. Nem bírtam. Kimentem a klub elé, ott váram meg anyáékat. Egyébként sem lakunk messze a szórakozó helytől, de a szüleim rekordidő alatt kiértek. Továbbra is csak nehezen tudtam kierőltetni a hangokat a torkomon, de valahogy el kellet magyaráznom nekik, hogy mi történt. Anya alig bírta hallgatni. Apa helyette is erős volt, egészen addig, míg be nem mentek és meg nem látta a hullazsákot. Kimentem Vonniehoz az autóba. Nem akartam, hogy féljen. Rávettem, hogy fejét az ölembe hajtva próbáljon meg aludni. Én addig a síráson kívül mást nem nagyon tudtam csinálni. Előkotortam a telefonom, majd felhívtam Emmát. Tény, hogy fél egy is elmúlt, de nálunk ez sohasem számított.
-Mi történt? - kérdezte rekedt hangon
-Lau..Laura meghalt. - nyögtem ki nehezen
-Mi? - döbbent le
Körülbelül egy órát beszéltünk, míg Vonnie az ölemben aludta az igazak álmát. Csak azután tettem le a telefont, hogy haza értünk és megpróbáltam aludni. Emma igyekezett lelket önteni belém, de ő is tudta, hogy ez lehetetlen.
Ahogy hallottam, anya is egész este sírt, de neki ott volt apa, aki vigasztalta őt, hiába kapkodta ő is a levegőt. Vonnie azt sem tudta mi történik. Szörnyű lesz megkísérelni azt, hogy megértessük vele, mi zajlik most. Nem leszek rá képes, de úgy érzem ez a feladat rám vár.

Két hét. Két hét telt el Laura halála óta. A temetésen rengetegen voltak. Család, barátok, régi osztálytársak, munkatársak. Mindenki szerette őt. Vidám volt és kedves. Jól esett ez a sok támogatás, de tisztában voltam vele, hogy a fele sem igaz. Nem akarok senkit megbántani ezzel, de hiába ígérik, hogy segítenek, amiben csak tudnak, nem fogják betartani. Csak a nagyszüleim hiányoznak innen. Lehet furcsán hangzik ez egy tizennyolc éves lány szájából, de tudom, hogy odafentről vigyáznak ránk.
-Mit csinálsz? - kérdezte anya, miközben épp a gép előtt tevékenykedtem
-Emmával beszélek. - fordultam felé
-Hello, Mrs. Reynolds. - integetett Emma
-Szia, Emma. - mosolyodott el anya - Hogy vagy? Milyen New York?
-Egész jól, köszönöm. Kell még egy kis idő, míg megszokom, de túl lehet élni. 
-Vigyázzatok magatokra, üdvözlöm a szüleidet.
-Átadom és köszönjük.
Ahogy a szobámban fel-alá járkáló anyára néztem, rá jöttem, hogy a szennyeseket szedi össze. Megpillantottam a kezében Laura néhány holmiját. Értetlenkedve figyeltem, ahogy anya kimegy a szobámból, de mivel Emmával beszéltem, nem rohantam utána, hogy kérdőre vonjam.
-Baj van? - zökkentett issza Emma aggódó hangja
-Nem, dehogy. Csak anyánál volt Laura néhány ruhája. - törölgettem a szemem - Mostanában olyan furcsán viselkedik.
-Ezt hogy érted?
-Nem is tudom. - bizonytalankodtam - Tegnap például öt főre terített a vacsoránál. Azelőtt pedig el akart menni Lauráért a munkahelyére. Most meg ez.
-Biztos csak nehezen dolgozza fel a történteket. Lehet a ruhákat oda akarja adni egy alapítványnak. - ötletelt Emma
-Remélem. - sóhajtottam nagyot - Aggódom érte.
-Tudom, de adj neki egy kis időt.
-Mindegy is, mesélj inkább, milyen a felhozatal?
-Nagyon jó. - nevetett - Van nem messze a lakásunktól egy kisbolt, ilyen családi vállalkozás. A tulaj fia van ott legtöbbször délután, ha épp nem tanul. Magas, fekete hajú, zöldeskék szemmel.
Széles mosolyra húztam ajkaimat, de nem tudtam őszintén Emmára figyelni. Bánkódtam is miatta, de azt hiszem ő is megértené, ha tudná, hogy végig azon járt az eszem, mi lehet anyával.

Nem sokat beszéltem Emmával délután, mert elment néhány helyi lánnyal és fiúval. Örültem, hogy könnyen beilleszkedik, de természetesen még mindig nagyon hiányzik. Tudom, hogy igaza van és adnom kellene anyának egy kis időt, de azt hiszem az nem teljesen normális, hogy elfelejti, hogy meghalt a lánya. Persze, én is azon vagyok, hogy ezt kitöröljem az emlékeim közül, de lehetetlen.
-Anya. - szólítottam meg, ahogy a konyhába értem - Minden rendben?
-Persze. Miért ne lenne? - kérdezett vissza
-Mert megint öt főre terítettél. Anya, csak négyen ebédelünk, ahogy négyen vacsorázunk és négyen reggelizünk.
Tudom, eléggé nyers voltam, de már nem az első alkalom, hogy erre fel kell hívnom a figyelmét.
-Én buta. - csapta magát gyengén homlokon - Mindig elfelejtem, hogy Laura elköltözött.
Összeráncoltam a szemöldököm, próbáltam értelmet keresni a mondatában. Reménykedtem benne, hogy félre hallottam, de nem így volt.
-Nem. - ráztam meg a fejem, majd nagyot nyeltem - Anya, Laura meghalt.
-Mi? - hitetlenkedett - Miért mondasz ilyeneket?
Rá emeltem tekintetem, de nem az a nő nézett vissza rám, aki felnevelt. Tényleg elhitette magával, hogy Laura csupán elköltözött.
Felálltam, majd a szobámba rohantam. Ahogy elhaladtam anyáék hálója előtt és egy pillanatra benéztem a résnyire nyitott ajtón, megláttam apát. Épp a whisky ízével próbálta meg felejteni a gondjait. Nem akartam ezt. Dühösen öltöztem át és igyekeztem el a kórházba. Féltem Vonniet otthon hagyni a szüleimmel, de nem tudtam magammal hozni.
-Elnézést.
-Miben segíthetek? - kérdezte a recepciós
-Tudnék beszélni egy pszichológussal? - vágtam a közepébe
-Lássuk csak. - fordult a monitor felé - Dr. Blue jelenleg szabad. Megtalálja őt a büfében, vagy a kórtermében, ami az első emeleten van.
-Rendben, nagyon köszönöm. - hálálkodtam
Mivel soha életemben nem láttam még az orvost, úgy döntöttem a kórterméhez megyek, hisz egyszer csak visszajön. Bekopogtam, azonban senki nem nyitott ajtót, így leültem az ajtaja melletti székre. Nem kellett sokat várnom, perceken belül megjelent, a kávéját kavargatva.
-Jó napot. - üdvözölt kedvesen - Segíthetek valamiben?
Felálltam, majd miközben kinyitotta az ajtót, félve szóra nyitottam ajkaim.
-Ne haragudjon a zavarásért, de szeretnék kérdezni valami.
-Jöjjön be, kérem. - invitált be - Foglaljon helyet.
-Köszönöm. - ültem le vele szemben
-Nos, mi a panasza?
-Nem, nem magam miatt jöttem. Úgy két hete meghalt a nővérem. - mondatom közepette a hideg rázott
-Részvétem. - mondta őszintén
-Köszönöm. Azért jöttem, mert azt hiszem az anyám kezd beleőrülni.
-Miből gondolja? - kérdezte kíváncsian
-Szinte minden alkalommal, amikor főz, egyel több személyre terít. Párszor el akart menni a nővéremért a munkahelyére és mindig kimossa a ruháit, annak ellenére, hogy senki nem hordja őket. Ma pedig, mielőtt idejöttem, ismét megterített a nővéremnek is, én pedig rászóltam. Majd azt mondta, hogy mindig elfelejti, hogy Laura már elköltözött. Amikor pedig emlékeztettem rá, hogy nem elköltözött, hanem meghalt, felháborodott és nem akarta elhinni.
-Értem. - bólintott nagyot - Tudja, ez normális dolog. Az anyák azt a tényt dolgozzák fel a legnehezebben, hogy meghalt a gyermekük. Próbálják magukat valami olyannal vigasztalni, ami nem reális, ez esetben a költözés.
-Lehet tenni ellene valamit? - kérdeztem reménykedve
-Ami azt illeti, nem sok mindent. Sokszor megpróbálják beleverni az illető fejébe, hogy az a valaki meghal, de mindenki másképp reagál az ilyen helyzetekre. Lehet, hogy az édesanyja épp dührohamot kapna, éppen sírógörcsöt, vagy csak még jobban bele élné magát abba a tudatba, hogy a halott lánya csak elköltözött.
-Akkor csak hagyjam rá és várjam, hogy mikor bolondul meg? - türelmetlenkedtem
-Ezt egy szóval sem mondtam. - ellenkezett az orvos - Csak ne dühítse fel olyan dolgokkal, hogy megpróbálja elmagyarázni neki, hogy a lánya meghalt. Finoman közölje vele, vagy csak apró jelekkel mutassa neki.
-Ha nem változik? Vagy esetleg rosszabbodna az állapota?
-Akkor hívjon. - nyújtott felém egy névjegykártyát - Megbeszélünk egy időpontot és meglátogatom magukat.
-Rendben. - bólintottam nagyot - Nagyon köszönöm, doktor úr és még egyszer, elnézést a zavarásért.
-Ez a munkám. - állt fel
Kezet fogtunk, majd elkísért az ajtóig. Ugyan nem jutottam sokkal előrébb, de örültem, hogy legalább van valaki, aki meg tudja mondani, hogy mi történik most anyával.
Siettem haza, mert már éhes is voltam és fáradt is. Pár lépésre a bejárati ajtótól kiabálást hallottam. Egy szót sem értettem, de berontottam a házba. A konyhában anya és apa álltak egymással szembe. Apa dühösen kiabált, miközben anya kisírt szemeivel rám nézett. Ott állt mögötte Vonnie, aki már szinte remegett a félelemtől. Hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. Lábaim a földbe gyökereztek, az volt az első gondolatom, hogy ki kell őt innen vinnem.
-Mi a franc folyik itt? - kérdeztem türelmetlenül
-Anyád nem bírja felfogni, hogy Laura meghalt. - válaszolt apa, anyára kiabálva
Ő csak a füleihez emelte a kezeit, majd sírva a padlóra rogyott, miközben egyre halkabban mondogatta magának, hogy ez nem igaz.
-Ne kiabálj vele! -szóltam apára
Anya mellé térdeltem, majd próbáltam felállítani őt, miközben Vonniet kiküldtem a ház elé. Apa megragadta a karom, majd  felállított. Dühös szemeibe néztem, de ő csak még erősebben szorította a karom. Részeg volt és nem gondolkozott. Ha én féltem tőle, mit érezhetett Vonnie? Azt sem tudom mit tett vele, de ha egy ujjal is hozzá ért, biztosan nagyon megbánja.
-Engedj el! Ez fáj. - próbáltam lehámozni magamról a kezét
-Nekem is fáj. El akarom felejteni, hogy meghalt, de anyád úgy tesz, mintha még élne. - suttogta egyre idegesebben 
-Anya, menj ki Vonniehoz, nehogy elkószáljon.
Háttal álltam neki, de miután ajtócsapódás hallottam, tudtam, hogy megtette. Apa még mindig a csuklómat szorította, ami egyre jobban fájt.
-Engedj el! - próbálkoztam ismét
-Hogy te is elmenj? - förmedt rám - Nem akartam, hogy ez legyen, de nem bírtam anyádat hallgatni.
Szájához emelte az üveget, én pedig kapva az alkalmon hatalmas erőfeszítéssel, de kihúztam kezem a szorításából. Ezután vállainál fogva löktem rajta egyet és ahogy csak erőm engedte, kirontottam az ajtón. 
-Fussatok! - utasítottam a húgom és anyát
Nem kérdezősködtek, csak tették, amit kértem. Miközben sikerült egyre távolabb kerülnünk, hátrapillantottam, majd kicsit lassítottam. Ott állt a ház előtt, dühöngve, miközben még mindig a fájdalmas nyögése visszhangzott a fejemben, ami minden bizonnyal a földre esés következtében hagyta el ajkait. Befelé menet belerúgott az ajtóba és becsapta azt. Kicsit megnyugodtam. Lepihentünk egy közeli parkban. 
-Mi történt? - igyekeztem nyugodtan beszélgetni
-Nem tudom. - válaszolt anya felzaklatva - Csak megint többet terítettem, erre apád rám ordított. Veszekedni kezdtünk, mire Vonnie elsírta magát és a szobájába akart menni. Kezet emelt rá, én pedig meglöktem őt. Aztán elkezdte mondani, hogy Laura meghalt és nem jó ez így senkinek. - végül elsírta magát - Aztán megjöttél és a többit már tudod.
-Nem lesz semmi baj. - húztam magamhoz a mellettem ülő Vonniet, majd homlokon pusziltam
Őt sajnáltam a legjobban, hisz nem tehetett semmiről. Egyre inkább úgy érzem, hogy ez így nem fog működni.
-Anya, tudom, hogy utálni fogsz emiatt, de el kell jönnöd velem valahova. 
-Hova? - nézett rám kérdőn
-Egy pszichológushoz. 
-Mi? Miért? - háborodott fel
-Mert valami nincs rendben.
-Szerinted apádnak van igaza? - kért számon
-Ezt nem mondtam. Nekem egyébként sincs apám, ezek után. - mondta dühösen - Csak beszélgetsz egy kicsit egy férfivel, semmi több.
-De semmi több. - mondta ellent nem tűrő hangon

Anya már lassan egy órája bent van Dr. Blue rendelőjében. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz.
-Nem vagy szomjas? - fordultam Vonnie felé
Válaszként csak megrázta a fejét. Még mindig reszketett. Nem tudom, hogyan fogja ezt kiheverni. 
Dr. Blue rendelőjének ajtaja nyílt, én pedig felálltam. Először anya lépett ki rajta, nyomában az orvossal. Kezet fogtak, majd megkértem anyát és Vonniet, hogy várjanak meg odalent.
Dr. Blue behívott, majd zavart tekintettel rám pillantott. Mintha nem tudná mit és hogyan közölje.
-Nincsenek túl jó híreim. - kezdett bele végül - Azt hiszem az édesanyja nem tudja feldolgozni a nővére halálát. Félő, hogy egész életében abban a hitben marad, hogy csak elköltözött.
-Nem lehet tenni ellene valamit? - kérdeztem kétségbeesve
-Talán, de nem hiszem, hogy tetszene neki.
-Szerintem most inkább gondoskodok én róla, mint ő rólunk. Ha van esély a gyógyulásra, rá veszem, hogy megtegye.
-Csúnyán hangozhat, de csak egy elmegyógyintézetben tudnak segíteni rajta.
Nagyot sóhajtottam, ettől tartottam. 
Megköszöntem az orvosnak a segítségét, majd lementem a rám váró anyához és Vonniehoz. Legszívesebben haza mentem volna velük, de ki tudja, az az elmebeteg állat mikor van ott. Nem is magamat féltettem, hanem Vonniet és anyát. De az sem volt jó, hogy mindenféle gondolkozás nélkül az utcára rohantunk. Nincs hova mennünk. Ezért is örülnék, ha anya elfogadná a tényt, hogy elmegyógyintézetbe kell mennie. Kapna enni, lenne hol aludnia és tisztálkodnia. Már csak azt nem tudom Vonnieval mi legyen. Hisz ő nem bolondult meg.

Szinte hihetetlen. Körülbelül három hete minden éjszaka egy padon sírom magam álomba. Csak az a tudat vigasztal, hogy Vonnie és anya jól vannak. Nem volt más ötletem, miután anyát egy elmegyógyintézetbe küldtem, Vonniet beraktam egy nevelőotthonba. Szörnyen érzem magam emiatt, de tudom, hogy jobb neki ott, mint idekint velem. Én már elmúltam tizennyolc, így én kint rekedtem. Azonban nem tudom őt kihozni onnan, amikor akarom. Szigorú feltételekhez van kötve a gyerekek kiváltása. Mindenek előtt tizennyolc évesnek kell lennem, amivel nincs is gond. Viszont a megfelelő családi környezet megteremtése, már lehetetlennek tűnik. Mindennap munkát keresve járok az utcákon, de mégis ki bízna bármit is egy hajléktalanra? Csak azért, mert fiatal vagyok, azt hiszik a drogok és az alkohol juttatott ide. Pedig, ha néhányan megállnának és meghallgatnák a történetem, azt hiszem kicsit ledöbbennének.
Régóta kering az a gondolat a fejemben, hogy olyan pénzszerzési eszközhöz folyamodon, ami a legrosszabb rémálmaimban sem szerepel. Láttam már néhány nőt az évek alatt, mióta itt élek, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is erre vetemedem. Viszont azt hiszem nincs más választásom. Ki kell állnom az utcára.